Változtam. Változtunk. Ismét eltelt újabb egy év.

jabb évem indult szélnek Magyarország szívében. Ezzel egy időben összepakolt a nyár, és átadta a helyét az őszi szenvedélynek. Végleg véget ért a 17’ nyár.

Az ötödik budapesti évem emlékeinek a falai között állok és nézek körbe. Minden elmondható róla, de az, hogy unalmas volt, azt biztosan nem.

 Álmodtam. Megvalósítottam. Tomboltam. Meghaltam. Újjászülettem. Káromkodtam. A jelennel szembeszálltam. Szerettem. Boroztam. Öleltem. Szívből éltem. Veszélyt kergettem. Döntéseket hoztam. Búcsúztam. Történeteket írtam. Fotóztam. Levizsgáztam. A hátizsákos kalandvágyamnak éltem. Utaztam. Róma meghódított. Brüsszelt meghódítottam. Barcelonát rollerrel bejártam. Harcoltam szívből az igazságtalanság ellen.

Eltűnődöm

 Szaladnak a száraz falevelek. Lábujjhegyen lépkednek utánam a visszaemlékezés pillanatai. Elcsitul a városi zaj, megszűnik a külvilág körülöttem. Hirtelen magával ragad az őszi szél sejtelmes, misztikus ereje, melytől a levelek fülbemászó dallamosságra kelnek. Göndör fürtjeimmel játszik a szél.

Egy útkereszteződésnél állok, és a Budapesten töltött ötödik kalandévem képkockái peregnek le a szemeim előtt. - Hm. Mosolygok. Mögöttem rezdül a visszapillantás.

 Nagyon mókás volt, ugyanakkor olykor abszolút kiábrándító is, de ezen már csak nevetni tudok. Az elmúlt napjaimat egy idegesítő bokarögzítő társaságában tölthettem. Én mondom: Elképesztő, de azért alig várom a percet, hogy egy nagy lendülettel a szekrény tetejére hajíthassam. – lehet meg is teszem ma, hisz éppen elég volt belőle egy hét is, nem hogy három. Abszolút jelnek vettem a bokarögzítővel együtt élt pillanatokat. Egy jel, hogy álljak le, és ne hét napot dolgozzak a hét napból, és ne is hatot, úgy, hogy közben 3-4 ig fent vagyok éjjel az otthoni írásaim, munkáim miatt. - már ezen is csak nevetni tudok. 

 Versenyt futnak ejtőernyősként a lehulló falevelek a zebrán. - megmosolyogtat a látvány.

Elképesztően imádom…a világot, mely körülöttünk él. Itt minden zendül-csendül, táncot jár az égi vándorok társaságában. Egyik nap se ugyanolyan.

Van, hogy megingunk?! Aztán meg máskor a legboldogabbnak érezzük magunkat. Hinnünk, bíznunk kell magunkban a legkilátástalanabb pillanatokban is. A sokadik bukásunk után is mernünk kell felállni, és újra próbálkozni.

Öt évvel ezelőtt, amikor felköltöztem Budapestre minden olyan más volt. Szenvedéllyel rajongtam-, őrülten oda voltam érte. Most meg legszívesebben a hátam mögött hagynám. – hogy lehetséges ez?!

Talán úgy, hogy egyszer minden véget ér, akár szeretnénk, akár nem. Bármennyire is rajongunk valamiért, egyszer elmúlhat az a mindent elsöprő érzés, amit iránta éreztünk. Így van ez nálam is, ha Budapestre gondolok. Szeretem, de jobb szeretném távolról.

Az élet arről szól. Valami/ Valaki megy, de jön helyette a valami/valaki új. Aki ismer tudja nagyon jól, hogy legszívesebben hátizsákkal világgá indulnék. Látni, hallani, tapasztalni, megismerni új mentalitásokat, kultúrákat, identitásokat. Emberektől, érzésektől, gondolatoktól válunk meg egy időre, de az is lehet, hogy örökre. Ez elkerülhetetlen. Az élet társasjátékának ez a legfőbb játékszabálya.

  Most lehullnak a levelek. Életünk könyvében pedig újabb fejezet veszi kezdetét. Búcsút intek az ötödik évemnek, és teret engedek a hatodiknak, ami egyben lehet az utolsó lesz.

 Egyben biztos vagyok, továbbra is harcolok szívből a korrupt-, igazságtalan világ ellen. Egyre többet gondolok a katonaságra. Talán ott tudnék a legjobban kibontakozni. Írom az Édeskönyv-em, amit úgy döntöttem inkább Valentin napra szeretnék kiadatni. Tervezem a következő utazásaimat, és ha minden úgy alakul, ahogyan szeretném, akkor az utolsó évemet töltöm el Budapesten.

Szeretnék az álmaimnak, az írásnak ,és a hátizsákos kalandvágyamnak élni a jövőben.