2015 - 2016

(4. évem Magyarország szívében)

Eljött a folytatás ideje. Ahogyan az előző bejegyzéseimben említettem már, az elkövetkező napokban az életutamról fogok írni Nektek. Ha esetleg még nem olvastátok az első három részt, akkor ajánlom, hogy azokkal kezdjétek először.

Négy különböző év, egy város.

Megkezdődött Budapesti életem kibontakozásának a negyedik éve. Egy csodálatos nyáron vagyok túl. Sikerült rátalálnom önmagamra. Rengeteg új embert ismertem meg a sok reklám, filmforgatásnak, fotózásnak, smink modellkedésnek köszönhetően, amit a felmondásom utáni időszakban éltem át.

Szeptemberben kezdetét vette nálam egy újabb év, újabb kalandokkal, felfedezésekkel, sorsfordulatokkal, sorsszerű találkozásokkal, önmagam teljes megtalálásával. És most engedjétek el magatokat, és kalandozzatok el velem egy kicsit.

Eljött a pillanat, a perc, a beteljesülés, amit már oly régóta vártam. Végre azt tanulhatom, amit szívből szeretnék. Hoztam egy döntést, és belevágtam a Valami újba. Elkezdtem a stílus-, és divattervező szakot. Bevallom őszintén első hetekben elég sok váratlan helyzet ért, amitől eleinte meghátráltam. Szembekerültem egy problémával, melyet eléggé nehezen tudtam elfogadni.

Ha visszaemlékszem az első napokra, hetekre, akkor gyomorgörcs formálódik ki a testemben.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor az első napokban az egyik tanárom megkérdezte Tőlünk, hogy ki miért van itt, és mik a terveink. Mindenki elmondta a kis mondókáját, aztán jöttem én. Azt hittem bármit mondhatok és értékelni fogják, hogy nem vagyok egy elveszett, azt sem tudom, minek ülök itt fiatal. Hatalmas mosollyal, és lelkesedéssel meséltem az álmaimról, a terveimről. Aztán a befejező mondatom robbantott a csendben.  Azt mondtam, hogy kreatívkodni szeretnék egész életemben, és valami maradandót alkotni a nagyvilágnak, és egy munkát, amit szívből csinálok, és nem kényszerből.

Nézet rám a tanárom, és így szólt.

-          Nincs olyan, hogy alkotás, és kreatívkodás. Csak munka van, amit muszáj elvégezned. Menjünk is tovább a sorban. – és azzal a lendülettel tovább is lépet rajtam és hallgatta a mellettem ülő történetét.

Néztem rá, és magamba, és kis híján majdnem elnevettem magam. Gondoltam magamban valamit, de azt most inkább nem írom le ide. Akkor, ott, abban a percben eldöntöttem, hogy nem fogom kimutatni, hogy bármi is érdekelne ezen a szakon. Attól a perctől kezdve elfojtottam a lelkesedésemet, mert amint egy kicsit is jelét adtam az érdeklődési vágyamnak, abban a pillanatban már rögtön felcsillant a művészeti tanároknak a szeme és késztetést éreztek aziránt, hogy átformáljanak az ő elképzeléseik szerint, és hogy egy sablon művészt faragjanak belőlünk, amiből már egy tucatnyi van amúgy is. Azt hajtogatta folyamatosan, hogy ki fog bennünket radírozni, bár szerencsére a sors, úgy hozta, hogy végül egy másik tanárnőt kaptam, akire minden nap büszkén tekinthetek, ha az életének azon részeire gondolok, amit elmesélt nekem. Gratulálok! Csak így tovább! Amúgy meg úgyis visszarajzolnám magam, ha valaki egy kósza ötlet révén kiradírozna.

Hetek óta nem vagyok facebookon. Jobb, ha nem látom. El kell engednem most egy időre. Teltek a napok, aztán egyik délután érdekes érzés fogott el, tudtam belül, hogy ma egy Nagy találkozásom lesz. Hazafelé a suliból, éppen a Barátnőm felé tartottam. Sétáltam a járdán, aztán egyszer csak megjelent a Barátnőm. Mondta, hogy fáradt és inkább trolival menjünk, és ne sétáljunk..Én viszont hatalmas késztetést éreztem, azzal kapcsolatban, hogy nekem ezen  a járdaszakaszon végig kell  mennem, de végül trolival mentünk. Felszálltunk a kis pirosra. Elindult. Álltunk a pirosnál. Kinéztem az ablakon. Úr Isten. Úr Isten. Ott sétál. Nem hiszem el. Azon a járdaszakaszon ballag, ahol én végig akartam sétálni. Látom, és nem tudok semmit sem csinálni. Elsétál az életemből megint. Mentem a trolival egy megállót, majd minden cuccomat odaadtam a Barátnőmnek, és mint egy vadbarom futottam visszafelé, árkon-bokron, de hiába. Eltűnt. Felszívódott. Ki tudja, mikor látom újra. ? ! Egész nap meg voltam zavarodva, és azon tűnődtem, hogy mi lett volna ha…? !

Repültek az percek, az órák, a napok, aztán egy szombati ebédidőben megbeszéltem Apával, hogy mivel fent van Pesten, együtt ebédelhetnénk. Úton felé vettem egy topjoyt, amit általában minden nap szoktam venni, egy kérdés felrakása után. Az volt benne, hogy már érik egy nagy találkozás. Mosolyogva néztem fel az égre. Aztán Apa felhívott, hogy késni fog, egy pillanat alatt lepergett előttem, hogy ennek lehet, azért kell történnie, hogy.. Leraktam a telefont, majd felnézek és jön velem szembe. Földet bámulva falja a métereket felém. Elveszettnek érzem, mint aki nem tudja mit is szeretne, mi is lenne jó. Nézek rá, majd Ő is felnéz és elkezd mosolyogni. Annyira jó látni. Nagyon fáradt. Szeretném visszakapni a közös perceinket, de most nem lehet. Hihetetlen, hogy felfüggesztem a facebookom, hogy ne lássam, hogy ne fájjon a hiánya annyira és a sors elkezd mesterkedni.  Majd újra kilépünk a közös perceinkből. És ez a sorsszerű találkozás, így ment heteken keresztül.

Aztán egy nap eljött hozzám újra. Beszélgettünk, táncoltunk egymás szemébe, úgy, mint anno. Feküdtünk a földön és olyan jó lett volna átölelni, de tudtam, hogy nem szabad, hogy most megtegyem. Nem rég volt a szülinapja, így vettem neki egy kedvenc süti szeletjét és egy gyertyát.

Jó volt látni, ahogy örült neki. Mondtam neki, hogy mielőtt elfújja, mindenképpen kívánjon, mert biztosan teljesülni fog, aztán egy nagy levegő, és a láng elveszett a pillanattal.

Teltek a napok írtam a könyvem sorait nagy buzgón folyamatosan. Közben pedig terveztem csendben, magamban, senkinek nem mutatva a terveimet, ami a norDan márkanevet fogja kapni, amint elvégzem a sulit, és útnak indulok.

Egy csodás decemberi este rezgésre ébredtem. Nem fogadott hívások, sms, facebook értesítés, Ő az. Hogy fent vagyok e, mert úton van taxival felém.  Lemegyek. Sétál a maga lazaságával felém. A piros-kék-fehér kockás ing van rajta, amit úgy szeretek. Annyira lenyűgöző a látvány, amit nyújt.

Ült az ágyam szélén és be nem állt a szája, de megmondom őszintén nem zavart. Felőlem egész nap mondhatja, hisz imádnivaló hangja van. Elmondta, hogy ő már azóta próbálkozik, hogy meglátott engem, és hogy milyen jók lennénk együtt, de fél tőlem valami miatt. Ott, akkor, visszakaptuk a közös pillanatainkat, amit oly régóta elveszetnek hittünk. .Reggel sietett haza rendet rakni, mert jöttek hozzá a Szülei és a lakása kicsit össze- visszaállt, én pedig siettem a munkába. Minden olyan tökéletes, bár minden reggelem Vele indulna, imádom, ahogyan dudorászik.  Lekísértem, megöleltem, meg*’kolt, majd beszállt a taxiba és elment, ahogyan én is siettem tovább a munkába.

Jött a karácsony, szegénykém egyedül töltötte fent, mert dolgoznia kellett, és nem engedte, hogy fent maradjak Vele. Hisz a karácsony a Családról szól és otthon van a helyem.

Aztán Ő is hazajött, át is mentem hozzá. Jó volt látni a Családját megint. Olyan érdekes érzés tölt el mindig. Aztán jött a szilveszter. Mondtam neki, hogy majd meglátogatom, de nem tettem meg.  Mindig mindent csak ígérek, aztán … azóta rájöttem, hogy tényleg csak a szám nagy, pedig mindig szívből mondtam, amit mondtam…

Beszéltünk telefonon, mondtam neki, hogy nem így akartam átlépni a következő évbe. Erre annyit mondott, hogy van egy évem, hogy helyrehozzam. Másnap mindent megbeszéltünk, és úgy döntöttem, hogy most kilépek az életéből, ahová lehet, nem vagyok odavaló, és nem akarok vele beszélni egy jó darabig.

Vége a téli szünetnek. Újra elkezdődött a suli. Bejelentették, hogy lesz egy Erasmusos pályázat, miszerint néhány tanuló a suliból Bécsben töltheti a nyári gyakorlatát. Belül tudtam, hogy bárhogyan is, de sikerülnie kell. El kell jutnom oda. Aztán munka előtt még gyorsan hazaugrottam átöltözni. Ránézek a tabletemre. Egy facebook értesítés. Ő írt. Nem hiszem el. Gondolom végig gondolta az elmúlt öt nap alatt a történéseket, és rájött, hogy jót teszek a kis életének. Megmondom őszintén egy könyvnek éreztem magam, akit az alsó polcról le lehet venni, ha éppen nincsen létránk a felső polcon lévő könyvekhez. És ezt neki is elmondtam.

Holnap találkozunk ismét.

Elmentünk vacsizni. Folyamatosan deja vu érzésem volt, aztán egyszer csak megszólalt, hogy most olyan deja vu érzése van… mosolyogtam, de nem mondtam, hogy nekem is. Aztán rendszeresen nála voltam. Együtt indítottuk, zártuk a napunkat. Sokszor lógtam a suliból, mert nem volt szívem 5kor ott hagyni, így inkább elengedtem a sulis perceket.

Összezavarodtam.. megint nem tudom, mit akarok. Tudom, hogy akarom, de érzem belül, hogy még nincs itt az időnk, érnünk, élnünk kell még. Nekem Ő nem egy a sok közül, akivel néhány hónapot el akarok tengni-lengni, elvagyok érzésekkel…

Nap, mint nap egyre jobban formálódott ki bennem, hogy milyen céljaim is vannak, és hogy biztosan el fogom érni.  Közben kiderült, hogy mehetek Bécsbe és ott tölthetem a divattervezői nyári gyakorlatomat. Aminek természetesen szívből örültem.

3 és fél éve vagyok vegetáriánus. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni a perc, hogy újra enni fogok, majd amikor lesz Családom, és abban is biztos voltam, hogy az Ő kedvéért is ennék, ha úgy alakulna. Este átmentem hozzá. Nagyon mókás pillanatok vették kezdetét a közös perceinkben, amit a videók fantasztikusan tükröznek is. Újabb érdekes mondatok hangzottak el a szájából. Nem tudtam hova tegyem. De örültem, mert én is ugyanúgy gondolom, mint Ő.  Azóta is átölelem a szavait, amiket akkor mondott.  Legszívesebben leírnám, de ezt most egy bizonyos ok miatt nem tehetem, majd azt is hamarosan meg tudjátok, miért nem írhatok le most. A lényeg, hogy a válaszom igen volt.

Majd más nap ebédre rendeltünk kaját. Ettem újra húst, és nem volt lelkiismeret furdalásom, hogy szegény állatot megettem, annyira nem, hogy még este is húsos kaját ettünk. Érte Bármit, Bármikor.

Aztán újabb sorsszerű találkozások az utcán, ha éppen suliból lógtam, vagy a közös edzőteremben, ahová járunk/ jártunk! (mert Ő, azóta edzőtermet váltott, ami jobb is, mert amúgy én mentem volna tovább). A sors próbálkozott, de mi elmentünk mellette.

Aztán mielőtt elköltöztem volna az új lakásba, ahova költöztem a Barátnőmmel, aki minden percben, mindig velem van, és imádjuk egymást. Átmentem hozzá, este munka után.  Imádok nála lenni, minden olyan nyugodt és dekoratív. Filmeztünk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Megint jöttek az érzések, a remegések, vacogások, amire mindig csak annyit mond, hogy nem tudja mi ez, de mindig én váltom ki belőle. Érdekes mondatok hangzottak el ismét. Elengedtem a fülem mellett. Kár volt.  Kérte reggel, hogy maradjak, de sajnos most nem lehetet a szívemre hallgatnom. Mennem kellett, mert 8tól költözés. Azóta is bánom, hogy eljöttem. Elkezdtek a szálak megint gubancosodni, de ha őszinte akarok lenni nem bánom, így kellett lennie. Írtam neki egy búcsúlevelet, amit az ajtójába hagytam, remélve, hogy nem viszi el senki.  Aztán még aznap kirakta, hogy kapcsolatban.

Néztem magam elé.

Mosolygott mindenem.

Elveszítettem.

Éreztem, hogy így lesz. Légy boldog.

Akkor abban a pillanatban azt hittem az álmaim, a terveim, melyeket olyan nagy lendülettel építgettem összeomlik. Össze is omlott, de nem teljesen. Azóta rájöttem, hogy a legjobb dolog, ami csak történhetett velem most. Eleinte nagyon nehezen viseltem. Nem volt kedvem semmihez, fájt mosolyogni. Aztán éppen egy diákmunkát végeztem akkoriban. Nem mondtam senkinek, de látták, hogy ki van sírva a szemem, majd nagy szerencsémre belefutottam egy főgóréba, akiről később kiderült, hogy órák óta figyel, hogy milyen rossz a kedvem, és ilyen fejjel nem vagyok idevaló. Itt mosolyogni kell. Mondanom sem kell szerintem. Életemben először kirúgtak egy munkahelyről. Próbáltak a munkatársaim megvédeni, de sajnos ez veszett ügy volt.

Néztem fel az égre és kínomban nevettem és súgtam az égnek, hogy miért. Elveszítettem a munkahelyem, elveszítettem Őt, és ezt mindet egy héten belül.

Aztán teltek a napok és fokozatosan világosodott meg bennem, hogy minden a legjobban alakult, és minden változás a javamat szolgálja. Nincs miért aggódnom.

Teltek a hetek, hónapok.

A 3hónap alatt, amióta nincs a mindennapjaimban rádöbbentem sok mindenre. Rájöttem, hogy mennyire nagyon fontos, hogy mindig mindent kimondjunk a másiknak, felvállalva azt a lehetőséget is, hogy lehet nem úgy fog alakulni a folytatás, mint ahogyan mi szeretnénk. Sokkal bölcsebb és nyitottabb lettem, ez alatt az idő alatt. Furán hangzik, de őszintén bevallom, sok mindent köszönhetek a lánynak is, akivel most együtt van.  A kapcsolatuknak köszönhetően megvilágosodott bennem sok válasz az eddig kérdőjeles mondataimra. Ennek a leányzónak köszönhetem, hogy elindult a blogom, amit már évek óta szeretnék. Neki köszönhetem, hogy meg tanultam feltétel nélkül szeretni, mert azáltal, hogy összejött életem szerelmével sok minden megfogalmazódott, kikristályosodott bennem. ÉS még sorolhatnám percekig. Tényleg köszönöm, még akkor is, ha érdekesen is hangzik.

Most érzem igazán azt, hogy tényleg az álmaim, terveim útján járok, a saját utamon, ott ahol valóban lennem kéne.  Minden nap örömmel kelek fel, és hiszek Bennem, Benne, az álmaimban. A nyáron, ahogyan a fentiekben említettem Bécsben töltöttem a 3 hetes divattervező gyakorlatomat, és itt Magyarországon is betekintést nyertem egy cégnél.  Napjaimban gyerekekre vigyázok, ami hatalmas boldogsággal és örömmel tölt el. Végre, olyan csapattal dolgozok, akik mind egyaránt remek emberek.

A következő bejegyzésem a nyári gyakorlatomról fog szólni. Arról, hogy milyen új étet helyzetekkel, nehézségekkel, akadályokkal kellett megküzdenem a három hét során, amivel eddigi életem alatt még nem kellett.

Megérte vajon elmennem? Szabad lehettem vagy kalitkába zártak?  Újabb tapasztalatokat szereztem? Felültem a vonatra vagy leküzdöttem a problémákat, és végig csináltam a 3 hetet? Jobb emberré váltam az idő alatt vagy kifordultam újra önmagamból? Kiléptem a komfortzónámból és kívül is maradtam vagy visszatértem? Ez hamarosan kiderül a következő bejegyzésemből.

Addig is legyetek jók és váltsátok a világot. Hisz, aki az életben változást akar, annak önmagának is változtatnia kell bizonyos élethelyzetekben.

Köszönöm, hogy vagytok!

Vigyázzatok magatokra!