Radikális változások?! Érzelmi intelligencia? !
Diplomatikus kifejezőkészség? ! Komfortzóna elengedése? !
Megéri?
Hm, valójában igen.
Hisz, ha a komfortzónánkon belül maradunk, aligha elképzelhető az, hogy az álmaink valósággá formálódjanak, bár az is biztos, hogy ölbe tett kézzel nem fog menni. Tudatosan haladok, fokozatosan felfelé az elképzelt céljaim felé, a megkezdett úton. Az út maradt, de az élethez való nézőpontom megváltozott. Más perspektívákból tekintek rá, és olykor még a saját szabályaimat is megszegem, áthágom, hát még a társadalom által, oly kedvelt erőltesd magadra sémákat, szabályokat, sablonokat..hűűh hát azokat meg végkép.
Átölelném az egész világot, ha volna hozzá hatalmam, képességem.
Egy újabb reggel. Egy újabb nap.
Álmodozóan nézem a felettem táncoló romantikus jelenséget, amint versenyt futnak az égbolt játékosai, és közben különböző alakzatokat alkotnak. Mély gondolatok élnek bennem, napok óta. Alkotni akarok minden nap, hisz ettől vagyok igazán teljes. Szeretnék egy csendes parton ülni, és csak írni és írni. Művészlelkemnek felemelő pillanatokat szerezni. Egy lakatlan szigeten, ahová jó kikötni és időt tölteni. Eljött az életemben az a pont, amikor minden nap szeretnék megtenni egy újabb lépést az álmaim-, céljaim felé. Elérkezett az idő, amikor végre összehangolódhatok a vágyaim dallamaival. Többé nem halogathatom a döntéseimet. Felesleges gondolkodni, megfontoltnak lenni, hisz a szívem mindig megsúgja, mit tegyek, annak érdekében, hogy boldog legyek, és libabőrös az érzéstől.
Egy nap elhagytam a komfortzónám, azóta végkép nem ismerem a határokat, a mindenki által úgy hirdetett lehetetlent. Évekig a megszokásaimnak, a sablonjaimnak a rabja voltam tetőtől-talpig, testestől-lelkestől átadtam magamat ennek a hiedelemnek, de mára már nem. Rájöttem, hogy ha boldog akarok lenni, akkor el kell hagynom, mert nem hagynak érvényesülni.
Tudom, mindenkinek megvannak a maga megszokott mozdulatai,
de nem unalmas minden nap szinte ugyanazokat a perceket megélni? !
Állok a trolin, megyek suliba. Mindenki görnyed testarással, összekulcsolt kézzel vagy éppen a telefonját nyomkodva, keresztberakott lábakkal kezdi a napot. A tekintetük megviselt, a sírás határán.
Elgondolkodok, hogy vajon mivel tudnám boldogabbá tenni a világot? !
Ki tudja Ők is miket éltek meg? És még miket fognak, fogunk?
Nézek ki az ablakon. Élvezem az őszi táj örömét.
Körbenézek. Elmosolyodom a látványon. Mindenkin fekete, barna vagy szürke kabát van.
Rajtam?
Hát, egy őszies színű, sárgás-zöldes kabátban merengek. Szó szerint mosolyog a tömegben a sötétség között.
Eltűnődöm magamon. Évekig nem tudtam elfogadni magamat, és most, hát, egy önmagával megbarátkozó, sokkal kifinomultabb lány társaságában teszem meg ugyanazokat a lépteket minden nap.
Szeretek egyedül lenni. Én és a gondolataim. Az egyedüllét és a magány között rengeteg felvetnivaló különbség van. Nem magányos vagyok. Egyáltalán nem. Csak szeretek önmagammal lenni is, ami kulcsfontosságú a mindennapjainkban, én úgy gondolom. Természetesen a barátaimmal is imádok időt tölteni, hisz olyan emberek vesznek körbe, akikkel felemelő érzés lenni. Nyilván nagy különbség van a haver és a barát megnevezés között, és én ezt el is tudom különíteni. A blogomból biztosan nem derül ki, de hogy őszinte legyek Veletek, nem igazán engedem közel magamhoz az embereket. Nagyon kevés személyt engedek be a magánszférámba, de aki bekerül oda, az biztosan fantasztikus lélek. Ki kell érdemelni a bizalmat, mielőtt közelebb férkőzhetne hozzám bárki is.
*
Elkezd esni az eső. Táncolok vele együtt. Mindig olyan felemelően szabadnak érzem magam, amikor sétálok az utcán, fülemben dallamokkal, és közben esik az eső. Mindenki ijedten siet, magár aggatva, ami csak a kezébe kerül, nehogy egy esőcsepp is ráessen. Én kimondottan szeretem ezt az életérzést is. Lenyűgöző pillanat, amikor suhanok az álmaimmal, a gondolataimmal, és közben nézek fel az égre, amint könnyként hullnak le a magasból a vízpöttyök. Potyognak az arcomra, majd játékosan gurulnak le a halántékomon. Huncut, göndörfürtjeim mászkálnak az arcomnál, határt nem ismerve ugrálnak fel egyre jobban a víz hatására. Hallgatom a természet muzsikáját, amint az „égbőlszállók”ejtőernyősként landolnak a száraz, őszi faleveleken. Zörren a természet és vele együtt én is. Összeolvadtunk. Össze vagyunk hangolva a jövőnk dallamaink akkordjai által. Lépkedek előre, átkelek egy z e b r á n, mindig a z o n g o r a billentyűi jutnak róla eszembe. Különböző hangok, melyek másképpen csengnek mindenki fülében. Átkelek, és minden egyes léptem alatt felidézek egy régi időkben átélt emléket. Fantáziadús, ijesztő, kedves, látványos, felemelő, átformáló minden egyes emlékezés pillanata, illata.
A szívem vidáman dobban egy-egy ütemnyit, és közben szórakozottan dúdolva dalolászik.
Felszabadultan.
Remegve.
Kíváncsian.
Most viszont búcsúzom, mert várnak a gyerekek a munkahelyemen.
Ma is biztosan vidám percekkel fognak gazdagabbá tenni, önzetlen szeretetükkel.
Hamarosan újabb bejegyzéssel érkezek, hiszen holnap megrendezésre kerül az idei 2016-os Marie Claire Fashion Days, aminek örült pillanatairól fogok beszámolót írni Nektek. Remélem, olyan jó lesz, mint a Mercedes Benz Fashion Week volt.
Addig is mit hoz a jövőm? a jövőnk? az olvasóim jövője?
Ez mind a jövőnk dallamos akkordjainak rejtelmei.
Köszönöm, hogy ma is velem voltatok.
A csillagaink mindig Velünk vannak!
