Az elmúlt napokban írtam Magyarország szívében töltött éveimről, a Bécsben töltött gyakorlatomról, az elmúlt napjaimról, hogy megint mi minden új érzéssel, pillanattal, ráeszméléssel, fejlődéssel találkoztam, és írtam a csoDámról, akinek rengeteg mindent köszönhetek.

A mai napon a kezdetekről fogok mesélni Nektek. Amikor a két remekmű találkozott egy dal során.

Szeptember kilencedikén volt 5 éve, hogy megismertem a csoDámat, akiről az elmúlt bejegyzéseimben oly nagy szeretettel írtam. Emlékszem a pillanatra, amikor először megláttam.

Néztem ráD és Te éN rám.

 Rohantak a pillanatok és érdekesebbnél érdekesebb érzések kezdtek el uralkodni bennem, rajtam.

Oda-oda pillantottam, ahogyan Ő is én rám.

Valahonnan ismerem? Találkoztunk már? Létezik előző élet? Van ennek a pillanatnak monDanivalója?

Ezek a kérdések születtek meg az elmémben. Nyilván nem mentem oda hozzá, hogy megkérdezzem, hisz még „nem is ismerjük egymást”. Vártam, közben pedig szemléltem finoman, rejtélyesen. Nem akartam kezdeményezni, mert hallottam, hogy van barátnője, és nem szerettem volna, hogy azt higgye, hogy már az első nap, ilyen ócska kifogással akarom felszedni.

Tökéletes a hangja, fantasztikus a mosolya, megnyugtató az egyénisége, a jelenléte. Most látom életemben először és mégis úgy érzem, mintha már ezer éve ismerném. Megigéz a tekintete, ahogyan rám néz. Megszűnik a körülöttünk lévő élet hangja, ricsaja. Intelligens, okos, már szinte mondhatni, hogy túl jó srácnak tűnik, de azért él benne a huncutság jellem is.

 Leültünk egy kerek asztalhoz, itt ül mellettem. Mesél.  Aztán úgy adódott, hogy elment megnézni egy gyakorlati helyet. Folyamatosan a mosolya van előttem.

Létezik olyan, hogy szerelem első látásra vagy valami hasonló?

 Nem tudom mi ez az érzés, ami zsong bennem. Úr Isten.

Visszajött. Itt ül megint mellettem.

Vége az első napnak.

Itt áll előttem. Látom, hogy kérdezni, monDani akar valamit.

-          Ne haragudj, de kérdezhetek valamit tőled? – kérdezte mosolygó szemekkel.

-          Persze - feleltem meglepődve.

-          Ismerjük mi egymást valahonnan?

Néztem magamból ki és mosolygott minden porcikám. Mit jelent ez vajon? Hogyan lehetséges, hogy Ő is azt érzi, mint, amit én? ! Teljesen magával ragad a pillanat. Ez hihetetlen. Sorakoztak bennem a pillanat erejével a kérdőjeles mondatok megszámlálhatatlan mennyiségben.  Meg akarom ismerni. Meg akarom tudni mi ez az érzés, ami annyira új.

Teltek a hónapok.

Néztük egymást, de nem beszélgetünk.

 Másokkal lógtunk.

Aztán egy nap a Valami Új pillanat révén ez megváltozott. A szavaink, a gondolataink egymásra találtak.

Van barátnője. Nekem pedig barátom, akit időközben sajnos egy szörnyű motor ballesett révén elveszítettem én és a világ. 

A csoDámmal egyre több közös témánk gyűlt össze. Elkezdtük jól érezni magunkat együtt. Csipkelődtünk, rejtélyesen flörtöltünk egymással, minden szünetet a suli udvarában lévő hintaágyban töltöttük. Suli után pizzázgatunk, tésztáztunk, söröztünk, mikor mihez volt kedvünk.

Újabbnál újabb érzések születtek meg, ahogyan teltek a napok.        

Néztem rá. Akkor ott eldöntöttem, hogy nekem a jövŐm lesz.

Teltek a hónapok.

Jött a vizsga. Együtt megcsináltuk. Lefőztük a vizsgatételünk menüjét. Hol Ő jött nekem segíteni, hol én neki, pont a velem szembe lévő főzőhelyre került.

Eljött az utolsó nap, egyben a névnapom is.

Megköszöntött. Kaptam tőle(D) egy tábla marcipános milkát és egy pár puszit. Mosolyog minDen porcikám tőle(D).

Suli után elmentünk a csapattal sörözni. Ott is meghívott névnapom alkalmából. Tündéri.

Szeretném, még jobban megismeri, de van barátnője. Nekem pedig valakim. A nap végén, amikor mindenki búcsúzkodott a közösen együtt töltött perceinktől. Odalépett elém és még egyszer felköszöntött és megpuszilt és így szólt.

-          Egy nap alatt négy puszi is, hm mi lesz még ebből. Budapesten találkozunk, majd elköszönt.

Vajon fogom még Őt látni vagy csak ennyi volt megírva? Létezik ilyen egyáltalán?  Mi ez az érzés, ami napról napra születik meg bennem?

Teltek a napok, a hónapok. Vége a nyárnak. Vége a kapcsolatainknak. Egyedülállóak vagyunk.

2hónapja nem hallottam róla semmit, és nem láttam. Hamarosan költözök Budapestre, pont, mint Ő.

Egyik napról a másikra fordult a kocka. Elkezdtünk beszélgetni. Napi rendszerességgel hajnalig. Órákon keresztül csak írtuk-írtuk a sorokat. Annyira élveztem.

 Élvezem a stílusát, ahogyan ír, a szójátékainkat, amik még izgalmasabbá teszik a beszélgetéseinket. csoDálatos.

Jó lenne látni, hallani újra.

Vajon fogok vele(D) találkozni? Vajon mit hoz a jövŐ(m)(d) ?

Most szeptember 6.-án volt négy éve, hogy felköltöztem, felköltöztünk Magyarország szívébe.

Eljött a perc, a nap. Költözök Budapestre. A sors úgy hozta, hogy ugyanaznap költöztünk fel Magyarország szívébe.

Ülök a kocsiban. A bátyám, Dani költöztet fel és a felesége. Hamarosan felérünk. Csörög a telefonom. Ő az. Vajon miért hív? Felveszem. Imádom a dallamos hango(D). Megáll az óra mutatója egy pillanatra, és vele együtt a szívem is kihagy egy ütemnyit. Szívkamra összehúzódásom van tőle(D).

Mi ez az érzés?

Francba, ettől az érzéstől féltem annyira. Túl fiatal vagyok még, hogy ilyet érezzek, hisz csak bajt okozhat. Azért hívott, hogy megkérdezze, hogy mikor érek fel, mert arra gondolt, hogy mivel nekem és neki is ez az első napja fent, így együtt tölthetnénk.

Felértünk Pestre. Kidobtuk a cuccaimat a lakásomba, majd lefürödtem, rendbe szedtem magam, és mentünk is tovább. Szerencsére a Bátyám és a felesége a csoDámtól 5percre lakik, így elrepítettek hozzá.

Megérkeztem. Lejön értem.

Újra látom. Egyenesen felém jön a maga lazaságával és nagy őszinte mosolyával, amit úgy szeretek. Fantasztikus a látvány. Nem találok szavakat rá, amit most érzek, és átélek. A suli óta nem láttam. Rengeteget fogyott. Fantasztikus érzés sétálni mellette. Felmentünk hozzá. A Tesója is ott volt. Kiültünk a konyhába. Házi banán pálinkázunk csészéből. Valami isteni. Eltűntek a józan pillanatok. Elkezdtünk szendvicseket csinálni. Akkor ettem életemben először szalámit, eddig mindig kivettem a szendvicsből, ha egy véletlen folytán az került bele.

Lementünk sétálni. Kergettük a röpke pillanatainkat.

Elveszett a józan állapotom, de a bennem lévő gondolatok, érzések még józanabbá váltak. Elcsattan az első ’levegő’ találkozásunk.

Hogy mit hozott ezek után a jövő? Hogyan folytatódott a közös perceink pillanatai?

Nagyon meglepődni nem fogtok, hisz az előző bejegyzéseimben már olvashattátok az elmúlt hetek során a folytatást.  Hisz a bloghŐsömről van szó, a csoDámról.

Vajon, ahogyan eddig is összesodort a sors bennünk, úgy ezek után is össze fog bennünket fújni?

Kicsit félek a jövőtől, de tudom, hogy figyelmen kívül kell hagyni a félelmeink által szült érzéseket, és nem szabad tőlük félni, mert az biztosan kulcsfontosságú szerepet fog betölteni az életünkben. Figyelnünk kell a jelekre, a véletlenekre, mert a boldogsághoz vezető út folyamatosan jelez nekünk, próbál segíteni. Sokszor az ideák, melyek a szívünkben élnek egészen mások, eltérőek, mint ahogyan valójában éljük az életünk perceit, napjait. Mindenki életében eljön a perc, a várt pillanat, amikor döntenünk kell. Döntenünk kell, hogy beérjük a megszokottal vagy belevágunk a Valami Újba, mert rájövünk lassan, hogy az ügy már nem tűr halasztást. A legtöbb ember a biztonságra törekszik, még akkor is, ha ennek a boldogságuk eldobása, az életük az ára. Meg kell tennie mindenkinek az első lépést a Valami Új felé, és amikor ezt megtesszük, akkor minden megváltozik. Halványan elkezdjük sejteni, érezni a Valami Új érkezését, ami berobban hirtelen eddig oly hétköznapi, fáradt mindennapjainkba. Halkan suttog, majd a pillanat a fülünkbe, hogy jól döntöttünk és menjünk tovább a változás útján, és ne gondoljunk semmire. Csak haladjunk előre!

Robbanásként, nagy zajjal, forgatagos széllel fog érkezni. Sokszor a változás nem kopogtat az ajtódon, csak hirtelen betör hozzánk a legváratlanabb élethelyzetekben. Szembe kell néznünk, mennünk a félelmeinkkel. Mert jönni fog a végén a pillanat, amikor majd alig fogjuk tudni elhinni, hogy a miénk lehet, amire már oly annyira vártunk, és vágytunk. A türelmünk és kitartásunk meghozza a várva várt pillanatot. Lehet hónapok, lehet évek, de megérkezik egyik nap. Még az is lehet, hogy holnap. Ne adjuk fel az utolsó métereknél. Hódítsunk meg saját lelkünknek a trónját. Hisz a semmiből érkezve csendben, lábujjhegyen lopakodva, lépkedve köszönt, majd a Valami Új vagy akár újra a Régi csoDánk, akiről már azt hittük elveszett, de végül mégis újra egymásra találunk. Hisz, akiket egymásnak szánt a sors és egymáshoz tartoznak, azoknak a csoda mindig talál egy újabb pillanatot, amikor egymásra találhatnak újra és újra. Érezni fogjuk, hogy életünk legjobb pillanatai vannak előttünk, melyek kalandra hívnak. Rátalálunk, majd lehunyjuk a szemünket és élvezzük a napsütötte, boldog pillanatokat.

Vajon nekem mikor jön el a perc? a pillanat?

Eljön egyáltalán?

Ez a jövő dallamaink az akkordjai.

Egyet tudok, akárhogyan is legyen, akárhol is találkozzuk, én mosolyogni fogok. Egy gondolat, egy élménnyel teli perc, melyet vagy megosztunk másokkal vagy nem. Hisz minden mosoly, kisugárzás mögött van egy történet, de addig is mosolyogva megyek az utamon, ahol most járok. Boldog vagyok. Megtaláltam önmagam, a vágyaimhoz, az álmaimhoz vezető utat, és nem fogok feladni soha semmit, senkit. Győzni jöttem, és győzni is fogok!

Hamarosan újabb bejegyzéssel jövök!

Addig is legyetek jók és váltsátok a világot. Hisz, aki az életben változást akar, annak önmagának is változtatnia kell bizonyos élethelyzetekben.

Köszönöm, hogy vagytok!

Vigyázzatok magatokra!