Besüt a délelőtti napfény a zsalugáter résein. Kalandozik fürgén az ujjaimon. Kezemben egy bögre kakaóval emlékszem vissza a mögöttem haladó pillanatokra, melyek örök-nyomot hagytak emléktáramban. A legboldogabb pillanatok mindig váratlanul robbannak be az életünkbe. Igen, kopogtatás nélkül. - Wanderluster vagyok teszem fel a kérdést ma is? Egy olyan személy, akinek folyton mehetnékje, vándorlási kedve van? – Naná!

 Vajon a nap mit szól ahhoz, hogy minden egyes nap korán kell kelnie és viszonylag időben feküdni?! – Ez jó kérdés, egy biztos, nagyon beleszólása nem igen van. Mi történne, ha egy reggel, úgy döntene, hogy ma sztrájkol és nem kel fel? – Azt hiszem, huncut dolog lenne tőle.

Életünk során számtalan szempárral nézünk farkasszemet az utcán. Van, aki idővel életünk részévé válik, még ha csak egy napra is, de vannak emberek, akik jönnek és azzal a lendülettel távoznak is. Kacagunk, nevettünk, táncolunk az esőben, megélünk közös pillanatokat. Együtt. Egymással. Aztán, talán eltűnünk örökre vagy csak pár tucat elkóborolt pillanatra vagy inkább maradunk egymás életébe örökre? - Ez mind a jövőnk rejtélyes akkordjainak dallamai.  

Napjainkban egyre többen vagyunk, akik keressük a helyünket a nagyvilágban.  Egyre több fiatal és középkorú férfi és hölgy indul útnak egyedül egy hátizsák társaságában. – Én is ezt tettem nyáron.

Vettem egy repjegyet, egy hátizsákot, egy hálózsákot, egy zseblámpát, majd útnak indultam. – Talán majd most eltalálok önmagamhoz újra.Talán rátalálok arra, amit oly régóta keresek már. - ezekkel a gondolatokkal a fejemben indultam útnak.

Özön kérdés merült fel bennem, míg jártam Olaszországot, majd Máltát. - Ki vagyok én? Honnan jöttem? Vannak álmaim és terveim? Mi tenne valóban boldoggá?

Utazásaim során számtalan kérdés merül fel bennem, miközben merengek a körülöttem lévő világon, önmagamon. Azon, hogy elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy néhány elkószált puzzle-darabot elengedjek az életemből. Hiszen bármerre járok a világban, mindig szembe jönnek velem utcán elkóborolt kirakósok. Úgy szeretünk ragaszkodni ahhoz, ami egyszer életünk részévé vált. Nem számít, hogy boldogságot okoz vagy sem.- Magadra ismersz Te is?

Egyre nagyobb rituálévá növi ki magát napjainkban a félelem. Félünk a változástól, félünk a szerelemtől, félünk megismerni önmagunkat, félünk finomságokat enni, félünk önmagunkat adni, félünk kipróbálni új dolgokat, félünk utazni. - Egyáltalán van olyan, amitől nem félünk?! Éppen ezért is indultam útnak, hogy féljek.

Pedig ezek hozzák életünkbe a legnagyobb örömforrást. Minden, amitől félünk. - Vicces ugye, ha belegondolunk. Igen, félünk a változástól, hiszen fogalmunk sincs mit tartogat számunkra az ismeretlen.  Gondolkodtál már azon, hogy mi van akkor, ha az új, a változás a javadat szolgálja?

Emellett szeretünk mindent túlgondolni, túlaggódni, túlgörcsölni. -  A fene vigye el, valóban ilyenek vagyunk mi földi-lakók?!

Gondolkodtál már azon, hogy holnaptól rá bízod magad a mindenhatóra? Hiszel Istenben? Abban, hogy van egy emberfeletti világ, egy magasabb rendűség? – Én igen! Nagyon is!

Elindultam 46 napra egy hátizsákkal. Fogalmam se volt arról, hogy mit tartogat az előttem lévő világ, de egyet biztosra tudtam, hogy Isten velem van. Számtalanszor tettem fel a kérdést: Isten, hallasz? Éreztem belül, hogy velem van, és erőt ad a nap minden percében.

Máltán elindultam a tengermentén. Két napot sétáltam. 96 km-t tettem meg sétálva. – Erről hamarosan külön megjegyzéssel érkezek.  Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány szempárral találkozott a tekintetem, és ebbe benne van a boltos néni is. Rengeteget beszéltem a láthatatlan világgal. Többször a könnyem kicsordult, amikor végig futott minden egyes porcikámon a hála érzete. Hálás voltam, hogy kaptam elég erőt, pénzt, alázatot, szenvedélyt, szeretetet, ahhoz, hogy hátam mögött hagyhassam az életemet 46 napra, anélkül, hogy bárminek kárt okoznék.

A minap olvastam egy kedves idézetet: „Ha az utazás ingyen lenne, eskü engem nem látnátok!” – zseniális.

Megfoghatatlan, megvásárolhatatlan az idő. Elmúlik, megszökik, és ha nem vagyunk elég fürgék, mint ő, akkor egyszer lehet túl késő lesz már. Végtelenül ragaszkodunk az elveinkhez. – Én is, talán olykor túlságosan is. Nem szabad elbújnunk a világ elől, önmagunk elől. Igenis álljunk ki az elveink-, önmagunk mellett. 

Itt az ideje, hogy új fejezetet indíts az életedbe, és merd megvalósítani azt, amiért erre a földre születtél. Figyeld, hallgasd a belső hangod. Hisz a válasz benned él.

Szaladj végig a tengerparton, és hagyj nyomot a homokban, a világban. Alkoss valami maradandót. Lehet az bármi. Már ha egy ember elméjében nyomot hagysz vele, akkor már megérte megtenni.

Óvodáskorom óta él bennem egy vágy, hogy egy nap én is világutazó leszek. Egy lány az ismeretlenből, aki ruhákat tervez, könyveket ír, s közben bejárja a világot. A világot, melynek szívét úgy szeretném összeragasztani és meggyógyítani. Miért szeretünk annyira játszani a szívünkkel, amiből csak egy van?

Elrabolt szívek mászkálnak a környéken. Vajon megtalálja őket valaki vagy esetleg ők találnak majd rá valakire? – Talán igen, talán nem. Ettől olyan izgalmas. Túlfűtött szavak terjednek szájról-szájra. Tomboló érzések cikáznak a napnyugta csendjében. Megfagyasztott szívek dobbannak, miközben táncolnak a sziklák szélén; várva arra, hogy a napnak a melege majd egyszer kiolvassza. Elfecsérelt flörtök. Egymásra öntött rozé fröccsök. Érzelemmentesen megírt szerelmes versek. – Tudod mit jelent az, hogy szeretlek?! Én valóban szeretlek! Rendíthetetlenül. Szállingózó pizza illat terjed a levegőben. Mondd szeretsz jóízűen enni?

Vajon hány gondolat cikázik elménkben egy nap során?

Vajon utazásaim során, sikerül minden városban legalább egy ember arcára mosolyt csalnom?

– Remélem.

T/Egyétek boldoggá magatokat és a világot!

Ölelés,

Napos Vidámság