Itt áll előttem. Mosolygunk egymásra. Elmegy mellettem, a válla súrolja az enyémet. Alig érezhetően egymáshoz értünk, amitől a pulzusom nem ismerve határokat megugrott.  A gondolataim kaotikus kavalkádja tombol bennem. Láthatóan nem találunk szavakat. Egy váratlan reakció ébredt fel bennünk. Megfogtuk egymás kezét, Néztünk egymásra némán. Volt a közös tekintetünkben valami megmagyarázhatatlan. Valami, ami hiányzik a mindennapjaimból. Úgy fogtuk egymás kezét, mintha nem adódna meg később ez a lehetőség, hogy az ujjaink kulcsolják egymásét. Előttünk állt a jövő és nem éltünk a lehetőséggel. Ha belegondolok abba, hogy lehet, soha többé nem látjuk egymás, akkor szörnyen megrémülök. Nem tudom elképzelni, hogy csak egy emlék maradjunk egymásnak. Tudtam, hogy lehet ez az utolsó lehetőség arra, hogy megtegyük az első lépét, vagy megtegyem én.  A sors közbe lépett. Megtettem az első lépést, de úgy, hogy elengedtem a kezét. Életem legfájóbb döntését hoztam meg azzal, hogy elengedtem. Elindultam előre és néztem hátrafelé, néztem utána. Rádöbbentem, hogy mielőtt beleszerettem, már előtte belebolondultam. A szívem minden egyes puzzle darabja az utcán hevert s z é t s z ó r v a.  Vannak, akiket a megpróbáltatások még közelebb visznek egymáshoz, még szorosabbá formálja, de sajnos adódik, hogy bizonyos kapcsolatokban robbant.  Néztem utána. Láttam, ahogyan elmenekülve a világ elől, leül a rakpart lépcsőire.  Ott abban a percben egy olyan érzés vette kezdetét nálam, amivel még az évek során nem találkoztam. A végén megtettem a jó irányba lévő első lépést.

Leültem mellé. Ültünk ott némán. Gondolataim fel –alá mászkálva keresték a helyüket.

És anélkül, hogy végig gondoltam volna a következő mozdulatomat, megsimogattam és a fülébe suttogtam:

• a mindenem! – libabőrök sokasága terült el rajtunk.

Izmai folyamatosan megfeszültek. A válla görcsösen merev volt. Érzem, hogy össze van zavarodva. Nem csoda, mert én is. Elmerültem az adott pillanatban. Nem akarom, hogy vége legyen, azt akartam, hogy örökké tartson, de tudom, hogy ez csak a néhány percnyi boldogságunk. Hajam határt nem ismerve repdes a szélben, olyan szabad minden. Életemben talán most először érzem magam igazán szabadnak.

Ránézek.

Imádom oldalról nézni.  Mindig megmosolyogtat, hogyan lehet valakinek, ilyen pici, formás, édes orra. ? ! Átölel az érzés, amikor a szeme sarkát megüli a mosoly jele. 

Néztünk egymásra és próbáltunk olvasni egymás gondolataiban. Láttam a szemében a fájdalmat, a vágyat, a reményt, benne ült minden akkori érzése. Hallatszódott a szívverésünk. Ezek voltak az itt és most, ideig – óráig létező aznapi perceink. Tudjuk mindketten, hogy nem férünk bele egymás életébe most, de hosszú még az élet.  Az efféle vágyakat szélnek kell most engedni. Vállára hajtottam a fejem és éreztem, hogy abban a pillanatban szilánkosra törtek a bennem lévő félelem gondolatai. Eltűnődtem.Ugyanakkor tudtam, hogy ezek elkeseredett, hiábavaló remények.

Megfogtuk egymás kezét és csendben néztünk előre az eleven, élő örömöt átélve. Néztem az eget. Magunkat láttam benne, amint olyan megmagyarázhatatlan játékkal és színvilággal élt, mintha valaki életre keltette volna a festékcseppeket és felcsapta volna az égre.

Csak egyszer vagyok képes szeretni és nekem Ő az. Elkezdem hajtogatni az érzelmeimet, mintha csak origamiznék. . Hiszek a csodákban és a sorsban. Ennyit tudok monDani.

Lehunytam a szemem és átadtam magam a pillanatnak. Újra jóleső érzések kerítettek hatalmába, jól esik elmerülni a gondolatainkban.  Olyan nyugodt volt a körülöttünk lévő világ ebben a néhány kósza, elveszett közös pillanatunkban.  Minden mozdulatáért oda, meg vissza vagyok, a dallamos hangjáról meg ne is beszéljünk. Minden egyes egymásra nézéskor, úgy éreztem kiugrik a szívem vagy megáll. Bár megállna most az idő, a pillanat, az élet. Hisz ebben a pillanatban ennél sokkal többről van szó, a min'denemről. Az ember szíve élete során sokat csatangol ismeretlenül, mire egy nap, rátalál a párjára, a kiegészítőjére. Én már évek óta rátaláltam.

• Rád

Minden reggel arra a gondolatra ébredek, hogy ma lehet, újra látom, lehet újra hallom a hangját.

Megölelnélek. Nem tehetem.  Ülünk csendben, némán és jól esik a közös hallgatás. Fáj belegondolni, hogy pillanatok kérdése és újra minden a régi lesz. Két ellentétes irányba folytatódik a mindennapi életünk. Megint tovább kell lépnem, hátra hagyva mindent, de ez nem azt jelenti, hogy attól a perctől számítva már nem szeretem, mert nagyon is.  Némán megtanulok, azzal a tudattal együtt élni, hogy valahol lakik valaki, aki a mindenem, de a sors úgy döntött, hogy most másra van szükségünk, talán lehet örökre így marad és csak az emlékek maradnak, de hiszem, hogy újra egymásra fogunk találni és végre örökké.

Ránézek, és mielőtt felállnék, magamhoz húzom, és a fülébe súgom.

• Nagyon. Veled mindig boldog vagyok.
• Remény!

Egész nap tudnám  ’rádióhangját’ hallgatni, olyan felemelŐ.

Kevés olyan ember van, akinek képes vagyok megnyílni, akit keresek, és akit beengedek az életembe. Vele minden olyan más. Egész életemet köréd építem, Veled tervezem. Ha a jövőmre gondolok, akkor Te állsz mellettem és nem valaki.  Olyan nehéz túlélnem a mostani hiányodat, könnyként hullnak szét a vágyaim, álmaim a mélybe, hogy el kell, engedjelek.  Sokszor az ember hajlamos, olyas valamihez ragaszkodni, ami nem hozzá illik, vagy jobb lenne elengedni, bár így érezném. Én a szívemre hallgatok, és nem arra, hogy mások mit gondolnak, vagy amit Ők akarnak, hogy érezek. Belé(D) valahogy máshogyan szerettem.

Minden reményt megragadva, felállok és mosollyal az arcomon megsimogatlak, és kihúzom a kezem a kezeid közül.

Szeretlek! és hiszem, hogy minket egymásnak szánt a sors. Légy boldog! Hamarosan találkozunk.

Várlak!