_{yermekként imádtunk homokvárakat építeni, és kerítést csorgatni köré. Gyűjtögettük a kagylókat a csillag-, maci-, hajóformába, hogy utána a vár falára tapaszthassuk, hogy még kedvesebb legyen a látvány. Aztán jött a nem kedvelt pillanat. Sodrás, sodrás után, és bumm.. a homokvár egy  pillantásnyi idő alatt elveszett a homok rejtélyes szemei között. - nevettünk, nevettem, aztán építettünk újat a testvéreimmel, vagy inkább beszaladtunk a vízbe és szabadon ráfeküdtünk a játékos hullámokra és hagytuk, hogy könnyedén vigyen a sodrás bennünket. Különleges percek voltak. Rejtélyesek. Kedvesek. Szívmelengetők.}

_{Az élet is pont ilyen. Csak mi nőttünk fel. Másképpen viszonyulunk a dolgokhoz.}   

Dermesztően éles hétköznapok és hétvégék, életlen jövőképpel. – olyan kíváncsi vagyok…  - szívhangom lüktet nagyokat ebben a pillanatban.

Ülök a kedvenc kvzóm üvegablakánál. Beragyog a nap sugallata, mely bevilágítja az egész belső teret, és a polcokon lévő könyveket. Laza mozdulatokkal lógatom a bögrét az ujjamon. Körkörös mozdulatokkal él benne minden korty. Emlékidéző pillanatokat sodor elő bennem.   

Történetek, sorsok, melyek olykor egy másik személy életének legendájával, históriájával, anekdotájával, boldogságával találkozik egy időre, vagy talán örökre. Életünk szereplői, akik egy darabig kóvályognak a mindennapjaink pillanatai között.. Aztán egyszer csak csendben köszönés nélkül távoznak a valóságunkból, vagy éppenséggel egy mindent romboló, hangos, búcsú ajtócsapással.

És, hogy a becsukott ajtón betér-e ismét önfeledten ez a személy a mindennapjainkba? – Hát ez mind a jövőnk akkordjainak rejtélyes titkai.

Mindenki életében van egy valódi szerelem. Egyetlenegy, nem több. Valaki felismeri ezt a különlegeset, de vannak olyanok is, akik nem.

A két személy életük során találkozik, majd lehet egy idő után szét is válnak. Van, hogy újra összehozza a sors őket, de megesik, hogy soha többé nem látják egymást. Ennek ellenére egész életük homokórája úgy pereg le, hogy minden nap gondolnak a másikra. Hisz leírhatatlan, amit egymás iránt éreznek. Rengeteget tanultak a másiktól, fejlődtek együtt és külön-külön is.

Tudják, hogy nem térnek vissza egymás életébe nagy valószínűséggel, mégis mosollyal a szívükben élnek tovább a közös emlékeikkel. Gondolnak egymásra. Képzeletbeli simogatást küldenek esténként a másiknak. Olykor még meg is érzik ezeket a pillanatokat. Hallják még a közös táncuk dallamát is, ami napról-napra elcsendesedik, és egy nap arra ébrednek, hogy teljesen elhalkult. Vége. Ekkor némaságba vesznek a pillanatok, az emlékek az elnémult dallammal együtt. Ettől függetlenül mindig szívrobbanást élnek át, ha a másikra gondolnak, vagy esetleg valahol hallanak a másikról néhány elkószált dallamot. Hisz tudják jól, hogy énjük másik fele volt. Az a lélek, aki az egyetlen volt, aki valóban élő szerelmet érzett iránta. Ilyenkor érkeznek az eltűnődő pillanatok, hogy bár ne félt volna annyira a valódi szerelemtől. Bárcsak újra elkezdené játszani a benne lévő bakelitlemezt lejátszó szösszenet a közös dalt, amit mindig meghallottak bárhol is jártak külön utakon. Már késő. A dal, ami soha többé nem éled újra.

Létezik a’ viszlát holnap’ reményteli köszönés is, ami bármit hozhat a jövőnknek. Talán ez a legszebb, hisz sejtelmes, elgondolkodtató, se nem mond túl sokat, de túl keveset se. 

z elmúlt napokban folyton egy útvesztőnek, jobban mondva egy labirintusnak vagyok/ voltam a főszereplője - vagy inkább főszerkesztője?! Mély, valódi, érzelmi érintettség pillanatainak varázsát éltem meg. Talán még mindig.

Nem mondom, hogy nem fáj-fájt, mert de. Igazság szerint nagyon is. Újra meghaltam kicsit, jobban mondva nagyon. Az időszak, amikor valóságomként élem meg ezeket a szorongató, mélyről érkező érzéseket.  A föld alá tipor, porrá zúz, de időközben tanít is. Könnyen kibillent az illúziók rögeszméiből egy szempillantás alatt. Érthetetlenül nehéz ebben is a jót látni.. olykor lehetetlennek érzem, aztán a következő pillanatban jön egy sugallat, ami akkora löketet ad, hogy úristen.. nem hiszem el, libabőrös érzések törnek rám. Bűnbánó zokogások dübörögve törnek ki belőlem, hogy az elmúlt napok sodrásai a legmélyebb életutakra taszítottak, s hagytam nekik…

Visszasodródom a jelenbe.

Tűnődöm ki a kvzó ablakán.

Táncoló személyes életek csikorgása más-más külsőségekkel. Belső fájdalom elleplezése szorongató érzésekkel. Közben pedig ítélet/mentesen élvezik a nagyvilág minden egyes pillanatát.

Egész napos elmélkedéseket élek meg mostanság. Olykor lemondva az élet élvezetéről. Próbálok nem belekeveredni a káoszba, de olykor muszáj, hogy jobban át tudjam élni.

Ringatnak az illúziók. Teret adok nekik.

Sokszor a mozdulatlansághoz ragaszkodunk, mert félünk az újtól, a bizonytalantól, attól, ami valódivá tehetne végre bennünket. Belefulladunk hallgatásaink csendjébe, mert félünk kiállni magunkért.

Tesszük fel a kérdéseket magunkban és hangosan. Olykor nehéz még kérdezni is, hisz elvesztek a szavak a rejtelmek között. Nincsenek szavak. Néhány elkószált pillanat erejéig megéljük, aztán megyünk tovább. Minek megtalálni rá a választ…

Ennek ellenére én folyton kergetem a leírhatatlan és elmondhatatlan pillanatokat. – egyszerűen imádom őket. Szavakon túl élni, olyan felemelő.

Kortyolom a kvm.

Emlékeim falai omlanak most éppen le, miközben éppen szívemet puzzle-darabokká szedi szét. Poros emlékek, melyek elvesznek a poros-boros pohár szilánkjai között, amit éppen leejtett a pincérHölgy. Éppenséggel lennének kérdéseim ebben a pillanatban is, és szeretnék is rá választ kapni. Valódi választ, nem simán kitalált, elveszett komfortzónán belülre esőt. Életem során volt, hogy elvesztek az érzéseim. Valójában féltem akkor.

szmefuttatások közepette dübörgő érzelmek, melyek egy szempillantásnyi idő alatt elvesztek a közös levegőbe. Aztán hoztam egy döntést. Kiválasztottam egy utat, és akkor, ott a többi abban a pillanatban porrá veszett. Minden nap rájövök, hogy az tesz a legboldogabbá, ha elfogadom az élet legújabb kihívásait, mindeközben önfeledten élvezem, olykor fájó lidércnyomással átölelve az újat, potyogó könnycseppek falai között. Sokan inaktív ambiciózus pillanatokba ragadunk…bevallom őszintén én is olykor, és futunk jelentéktelen dolgok után, ami igazság szerint nem tesz boldoggá.

Hamarosan újabb bejegyzéssel érkezek.

Mit hoz a jövő? jövőm? jövőnk? az olvasóim jövője?

a jövőD?

 Ez mind a jövőnk dallamainak akkordjai!

A csillagaink mindig velünk, veleD vannak!

még minDig Szrtlk!