óborló évek jönnek-mennek. Ejtőernyőző falevelek forgószélként körbe-körbe lézengenek a járdalapokon. Mögöttem halad a visszapillantás. Közeli emlékképek törnek szemérmetlenül utat az elmém peremén. Némaságba vesznek a városi zajok. Mosolyogva nézem a körülöttem táncoló világot. Érkezik a sárga villamos. Megáll előttem.  Felszállok rá. Szemlélem a tömegközlekedés által nyújtott világképet.

Elgondolkodtat. Megmosolyogtat.

Nézünk egymás szemébe az utasokkal, semmit sem tudva egymásról. Ennek ellenére néhány elrejtett érzést, gondolatot mégis csak ki lehet olvasni egymás szeméből, hisz azt mondják a szem a lélek tükre. – van benne valami. Különös gondolatok fogalmazódnak meg bennem, körülöttem.

Körülölel a pillanat, az érzés, ami éppen szívemmel együtt dobban a levegőben.  

Ahány ember, annyi élet.

Merengek körbe a messzeségbe.  

Eltűnődök.

Egy-egy szösszenet a világból néhány megálló között.

Körbenézek.

 Érdekes érzéseket vált ki belőlem a látvány. Még egyesek körmös képeket bújnak hatalmas aggodalommal az arcukon, miközben a kezéhez nézi, és jobbra-balra dönti a fejét, hogy passzol-e stílusához, addig mások könyvet olvasnak, zenét hallgatnak, ábrándoznak ki az ablakon, képeket nézegetnek, nyomkodják a telefonjukat, útitársukkal szórakoznak, vagy éppen alszanak. Mindenki másképpen tölti el az utazásának a pillanatait.  

 Én azok közé tartozok, aki éppen tűnődik ki az ablakon, és analizálja a körülötte lévő világot. Zebrán átsétáló gyalogosok. Agresszívan dudáló sofőrök. Szakácsok, pincérek, akik éppen a padon töltik néhány pillanatnyi szünetüket a fantasztikus tinder társkereső társaságában. Hol jobbra húz, hol pedig balra. – hm, milyen vicces, biztosan nem gondolja, hogy az előbbi döntését valaki látta.

 Autó sorok között cikázó hölgy, aki éppen próbál eladni néhány FN (Fedél Nélkül) újságot a kezéből. Nem kell senkinek. Mindenki visszautasítja. Az értékes, sokatmondó hajléktalanok által szerkesztett, terjesztett utcalapot. Valódi irományok, ami a népnek szól, mégis tudomást sem vesznek róla. Én személy szerint szeretem. Mindenkinek bele kéne olvasnia, de hát tudjuk a mai polgárság nem ezért rajong. -Ha nem ezért, akkor miért? ! Tudja ezt mindenki nagyon jól. A szennylapokért, ami tele van hamissággal, ami manipulálja-, irányítja-, átformálja a nemzetet. Észre se vesszük, de egyik pillanatról a másikra ugyanolyanná válunk, hisz ezt látjuk a lapokat lapozva. Inkább kiadunk 500-1000-ftot a hazugságokért, mint az igazságokért. Nem mondom, hogy soha nem szoktam megvenni a szennylapokat, hisz nekem is vannak kedvenc színésznőim, akiknek az interjúja nagyon is érdekel, és érte érdemes megvenni az újságot, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányat veszek egy évben. Sokszor elgondolkodok azon, hogyha felajánlanának egy szerkesztői állást egy szennyező magazinnál, akkor mit mondanék rá. Hosszasan el kéne gondolkodnom rajta, hisz nem szoktam eladni a lelkem, viszont lehetséges, hogy vihetnék bele valami újat, igazit.

 Felszáll a villamosra egy vak bácsi. Segítünk neki. Mosolyog – megmosolyogtat, hogy ilyen jókedvű és hálás. Visszabillenek a merengések pillanatai közé. Megáll a villamos éppen egy gyrosos előtt.  Hupsz, újabb édes képkocka. A szégyenlős lány az ajtóban lógva, amint a gyrosos fiúval flörtöl nyilvánosan. Játszva csalogatják egymást a közös jövő felé.

 Sétáló járókelők. Eldobott cigarettacsikkek. Elfüstölt, leivott érzelmek. Rengeteg ember nyúl a pohárhoz, hogy eltompítsák fájdalmaikat. Hogy segít-e? Rájuk bízom!

 Itt áll előttem a lány, akivel szinte minden reggel együtt utazok az egyes villamoson munkába menet. – milyen érdekes, hogy most meg a négyes-hatos vonalán.  A lány, aki az üzenet a túlvilágról-című könyvet olvassa pár napja. Mellette a szemlélő uraság, aki már ugyancsak pofátlanul benne van a lány magánszférájának rezgéseiben. Mögötte a hölgy, aki felett már eljár az idő. - talán éppen az életén gondolkodik, mit kellett volna, és mit nem kellett volna megtennie.

Irányt változtatok. Hm, egy úr, aki éppen képeket készít az utasokról, ha jól látom, akkor titokban.

Gyerekek, idősebb emberek, akik nem tudnak leülni, mert nem adja át senki a helyét.

Ostoba történetekről néhány sornyi szösszenet, amit éppen hallunk egy-egy megálló között.

Lelazult gomb a hölgy kabátján- rájött, hogy észrevettem, így elkezdi csavargatni. Az enyémről is hiányzik kettő, ettől egyedi. – egymásra mosolygunk.

Előttem áll egy lány. Nagyon szomorú. Mindjárt leszállok. Mellé állok. Rámosolygok. Van a zsebemben egy kis angyalka. Elgondolkodtat. Talán neki nagyobb szüksége van most rá.

Odaadom neki, találkozik a szempillantásunk, majd halkan a közös pillanatunkba suttogom: Légy nagyon boldog!

Leszállok a villamosról, és folytatom a mindennapi színes életemet!

Mit hoz a jövőm? a jövőnk? az olvasóim jövője?

Ez mind a jövőnk dallamos akkordjainak rejtelmei.

A csillagaink mindig Velünk vannak!