|
E |
lmegy mellettem, a válla súrolja az enyémet. Alig érezhetően egymáshoz érünk, amitől a pulzusom nem ismerve határokat megugrik. A gondolataim kaotikus kavalkádja tombol bennem. Talán benne is. Láthatóan nem találunk szavakat. Nézünk egymásra némán. Van a közös tekintetünkben valami megmagyarázhatatlan. Egy váratlan reakció veszi kezdetét, közeledünk egymáshoz. Úgy fogjuk egymás kezét, mintha nem adódna meg később ez a lehetőség, hogy az ujjaink ismét kulcsolják egymásét. Legszívesebben elvesznék a jelen misztériumai között, két elfújó lélegzet leforgása során. Próbálom minden egyes érzésemet, vágyamat elfojteni egy lepergő másodperc alatt. – ennek ellenére nem megy. Minden egyes lélegzetvételem, szívdobbanásom után még közelebb érzem magamhoz. Előbújnak az elrejtett érzelmeim, melyek végig futnak minden porcikámon. A szívem minden egyes puzzle darabja az utcán hever sz é t s z ó r v a. Nézünk egymásra és egy leforgó másodperc alatt megszűnik a köztünk lévő csend.
-Nézz csak rám – mosollyal az arcomon szóltam hozzá – Néz csak ránk. Magadra és rám. Látod, hogy nézek én rád? és Te én rám? – csuklott el a hangom.
-Hidd el, bármerre is sodorjanak bennünket a jövő dallamai mindig gondolni fogok rád. – nézett a szemembe, mint aki meghozta a végleges mindent elsöprő döntését, végérvényesen elenged.
*
|
M |
egfogjuk egymás kezét és csendben nézünk előre az eleven, élő örömöt átélve. Nézem az eget. Magunkat látom benne, amint olyan megmagyarázhatatlan játékossággal és színvilággal él, mintha valaki életre keltette volna a festékcseppeket és felcsapta volna az égre. Elkezdem hajtogatni az érzelmeimet, mintha csak origamiznék, majd lehunyom a szemem és átadom magam az együtt töltött pillanatnak. Olyan nyugodt a körülöttünk lévő világ ebben a néhány kósza, elveszett közös pillanatunkban. Megosztjuk egymással a vágyainkat, az álmainkat. Futkos a hideg a hátamon a léleksimogató hangjától. Minden egyes egymásra nézésünkkor, úgy érzem, kiugrik a szívem vagy talán le is áll. Bár megállna most az idő, a pillanat, az élet.
- - Tudod, az ember szíve élete során sokat csatangol ismeretlenül, mire egy nap, rátalál a kiegészítőjére. Én már évek óta rátaláltam- rád – szemrebbenés nélkül súgom a levegőnkbe.
*
Ülünk csendben, és jól esik a közös hallgatás. Most két ellentétes irányba folytatódik a mindennapi életünk. Megint tovább kell lépnünk, hátra hagyva mindent
*
|
M |
agyarország szívének egyik utcáján sétálok, ott, ahol egykor lépkedtünk egymás mellett kéz a kézben, melynek a falai beszívták a nevetéseink dallamait, és ahol mára már csak a csend ül. Új utakra hív minket az élet, ezáltal megváltozik minden. A lelkem puzzle-darabjai sz é t s z ó r v a hevernek a macskaköves úton. Valójában, nem mondtuk ki egymásnak a búcsút sugárzó szót. Megmaradnak az emlékek, a közös pillanataink, melyek visszatérhetnek, teljesen váratlanul, kopogtatás nélkül. Ugyanis az élet, folyamatosan tartogat meglepetéseket. Bármikor előkerülhet, felbukkanhat az életünkben, olyan személy, akit már rég elveszettnek hittünk. Most némaságba vesznek a hangok, a gondolatok, az érzelmek, melyek vele kapcsolatosak. Hiszek, abban, hogy bármikor szembe jöhet a múltam, hogy ismét a jövőm lehessen. Lassan, minden másodpercünket átélve, elindulok a jövőm dallamai felé, és egy utolsó szemrebbenés erejéig a mögöttem lévő visszapillantásba suttogom
*
|
K |
ócos, vidám reggelre ébredtem. Hónapok elmúlása után, úgy döntöttem elhagyom az országot, melyet oly nagy szenvedéllyel szeretek. Ma valami új kezdődik, valami szokatlan. Összekapom minden gondolatomat, beszállok a kocsiba és szélnek indulok - szól a dalunk. A Lost Frequencies- től a Reality. Eszembe jut, ahogyan énekelt a tus alatt reggelente, amint rejtélyes csípőmozgással főzte a kvt. Törnek fel a mélyből az emlékek a dal hallatán. Lehúzom az ablakot és kivágom az érzéseimmel együtt a cd-t. Nézem, ahogyan a szél játszva magával rántja a múltba. Száguldok az ismeretlen jövőm felé, ami előttem áll és hívva hívogat. Határt nem ismerve repdesnek a széltől göndör fürtjeim özönmennyisége. Nézek a visszapillantó tükörbe. Látom a mögöttem lévő múltat - eltűnődőm. Igazság szerint két embert nem a távolság választ el, hanem a csend.
*
A legtöbb ember csak halad az élet alkotta társasjáték lapján, és nem néz körül. Csak a célra összpontosít, és a közben átélt tanulóleckékre nem, pedig a köztesútban rejlik a lényeg, az életünk alapja. Átsuhanunk ezen az időszakon, anélkül, hogy bármit is megértenénk közben. Célba érünk, majd megfutamodunk. Hisz fogalmunk sincs, mit kéne most tennünk. Ott állunk üresen, túlhajszolva, kiégve. Visszamennénk az időben, de nem tudunk. Nem csak Te, hanem senki. Egy új élet kacagása tör felszínre. Elköltözök. Új ország, új város, új kultúra, új mentalitásokkal. Elered az eső. Magam mögött hagyom az országot. Bámulom, amint elnyelem az előttem lévő útfelező fehér csíkokat, amint haladok előrefelé. Egyre lendületesebben esik. Erőteljesen kopogtat a szélvédőn. Számolom az ablakon lecsorgó égből érkező könnycseppeket, amint várakozok a határnál. Elképesztő, ahogyan nekivágódnak az üvegnek, és azon nyomban már gurulnak is lefelé, és végül elnyeli a rés. Egy utolsót visszapillantva átkelek a határon.
*
|
H |
ihetetlen, hogy már három éve élek Magyarország szívétől távol. Egy bögre elkortyolgatott teával a kezemben elmerengek. Ezalatt az idő alatt megismertem önmagam. Neves divattervező lettem, és eddig két bestseller könyv írójának tudhatom magam. Nap, mint nap inspirálom a körülöttem táncoló világot. Van egy vőlegényem, aki imád, és akivel feltételek nélkül szeretjük egymást. Fél éve kérte meg a kezem az egyik legmeghatározóbb divatbemutatóm után. Szeretem. Fontos számomra a boldogsága.
*
- Jó reggelt! – suttogja mosollyal az arcán a vőlegényem.
- Jó reggelt! – köszöntöm egy puszi keretei között.
Mellém ül. Magához húz. Alig bírja a csatorna nyelni a zuhatagként ömlő esőt. Egymásra hajtjuk a fejünket. Neki dőlünk az ablakkeretnek. Fantasztikus erővel, stílussal vágódnak az ablaknak a vízcseppek, majd fokozatosan, olykor meg-megállva gurulnak le az üvegről a párkányra, majd egy hirtelen pillantás rezgésével eltűnnek. Hűvös van odakint, libabőrösek vagyunk, párásodik az ablak üvege. Rajzol rá egy érzelmet, majd rám néz és megpuszil. Cikáznak az ambivalens gondolataim az elmém lehajtóján, olykor helyüket sem találják, közben pedig virágzik szó szerint ez a különleges érzés, ami most bennem él. Felgyorsultak az események az utóbbi időszakban körülöttem. Egy dalt játszik most a szívverésem, olykor szabálytalanul kihagy egy-egy ütemnyit. Nézem az ablakra felrajzolt szívet. Veszek egy mély levegőt, majd a leheletemtől elhalványodik
*
|
E |
ljött a nap. Úton vagyok a fellegekben hazafelé. Ambivalens érzések törnek rám fokozatosan. Simogatom az ujjamon lévő gyűrűt. Becsapva érzem őt, és tulajdonképpen magamat is. Lábujjhegyen lépkednek utánam a valódi érzéseim. Tombolva kerítenek hatalmukba, közben pedig boldogan dobban a szívem az érzéstől, hogy hamarosan ismét láthatom a családomat. Elsodornak a gondolatok.
*
A családom és a barátaim táblával a kezükben várnak. - Köszöntünk idehaza Napos Vidámságunk.
Anya elém fut. Látom, ahogyan a halántékán letáncolnak a könnycseppek. Megölel.
- Annyira szeretlek. –szorítom magamhoz.
- Én is téged, kicsikém. Olyan jó, hogy itthon vagy.
*
|
Ü |
csörgök egy bögrével a kezemben a kedvenc helyem falai között, és nézek ki az ablakon. Végigtekintek a körülöttem táncoló világon. Kíváncsiságom elgondolkodtat. - Vajon nekik milyen életük van? Tulajdonképpen nem tartozik egyáltalán rám, de mégis elszórakoztat a gondolat, ha rájuk nézek. Karrierorientáltak vagy családcentrikusak? Szerelmesek vagy egyedülállók? Ismerik a plátói szerelem hangjegyeiből rímelően összecsengő szempillantást? Szeretik önmagukat? Tudják kicsoda saját maguk és mit szeretnének az életben elérni? Hirtelen elkezd vadul verni a szívem, szinte már tajtékzik az érzéstől. Kortyolom a forró csokim, majszolom mellé a marlenkámat. Magasztos pillanataim közepette elkezdek morfondírozni. Körkörösen mozgatom a poharamat. Életre kell benne minden egyes korty, hullámzik, ütközik hol jobbról, hol balról a pohár falával. Tetszik a látvány. Tovább játszok az emlékeimmel.
*
|
Z |
ongora dallam kezd lüktetni szívemben, melynek hangjegyein lépkedek halkan. Átölel a képzeletem. Leülnék melléd egy kanapéra. Elcsendesednék egy bögrényi remegésre, és hallgatnám a találkozásunk rezdüléseit. Kérnék még egy kortynyi türelmet, és a közös levegőnkbe, az utolsó kortyot a falra öntve, fejem a válladra hajtva suttognék újra a füledbe egy csiklandozóan kedves, csattanó sziát.
Visszatérve a jelenbe. A merengések közepette egy nagy zörrenés, szilánkosra tört egy bögre. Kinézek az ablakon. Mozdulatlanul nézek kifelé. A szívem kihagy egy dobbanásnyit. A szívkamrám összehúzódik. Beleremeg minden porcikám a körülöttem ujjongó pillanatban. Nézek ki. Itt áll előttem. Ezzel a váratlan pillanattal ismét érezhetem a jelenlétét. A tekintetünk még nem találkozott. - Vajon mit hoz a következő perc? Észrevesz? Találkozik a tekintetünk?
A befejezés pedig a jövő dallamainak akkordjai!
Egyet elárulok, a könyvemet elolvasva, majd megtudjátok.
