égóta nem blogolok már. Igazság szerint lassan már öt hónapja távol tartom magamat tőle. Majdnem fél év telt el úgy, hogy háttérbe szorító üzemmódba tettem.

Ez idő alatt újabb kalandokat éltem meg mindenféle hullámvasút rejtélyes keretei között. Próbáltam szenvedéllyel élni. Megismerve önmagamat és a belső rémuralmaimat, melyek félelemben tartanak, távol az álmaimtól, a valóságtól. Sokszor titkoljuk sajátmagunkat önmagunk elől. Legalábbis én évekig így éltem – nem is tudom miért.

 Az elmúlt időszakban utaztam, novellákat írtam, valósággá formáltam a vizsgamunkámra készült terveimet, fotóztam, önmagamat-, és az álmaimat építettem. Figyeltem, milyen sokan burkolóznak álszentségbe, talán tudtuk nélkül. Elszédítet szívek, megjátszott tökéletes életek, játszmák, emberekre simult láthatatlan álarcok.

Ez a mai világ.

Bedarál, maga alá ránt, ha nem vagy elég figyelmes.

Romokba hevert életek, kapcsolatok átfestve a közösségi oldalakon.

Belénk nevelt sémák, kultúrák, gondolatok, melyeket a körülöttünk táncoló társadalom épít, jobban mondva a világ.

Sokszor éreztem én is azt, hogy a valóságot élem, aztán egyik pillanatról a másikra rájöttem, hogy fogalmam sincs mi a valódi valóság. Illúziókergető voltam, olykor még most is. Mára már rájöttem, hogy csak az omolhat össze véglegesen, ami valóban valóságos. Hisz, amit a képzeltünk szül, annak nincs élő alapja, ami romokba hullhatna egy elseprő pillanat alatt.  Sokszor a valóság összeomlásra van ítélve, mert annyira egyértelmű számunkra, hogy életünk része, hogy valamilyen úton-módon jelezniük kell nekünk, hogy ettől függetlenül örüljünk neki szüntelenül.

Olykor megmagyarázhatatlanul rátör az emberre a hiányérzet, ami majd szétfeszít minden egy porcikánkat, már szinte a fizikai fájdalomnak a tüneteivel együtt jár. Aztán érkezik a várt jel, egy hang. Elkezdjük feladni az elménk által generált rémuralmakat, amihez kézzel-lábbal ragaszkodunk, ragaszkodtunk. Kilépünk az eddigi személyiségünk falai közül, megtanulunk nélküle élni és végre önmagunk lenni.

Szabaddá válunk.

Vagy Te is szeretnél a zombi társadalom tagja lenni?

Aki utálja az életét, a munkáját, a magára erőltet kapcsolatát?

Az ember mindig vár valamit. Valamit egy adott helyzettől, egy eseménytől, vagy talán egy személytől. Örökösen alátámasztjuk érvekkel, hogy miért is lenne jó, ha úgy alakulni, ahogyan mi elképzeltük. Hisz tudatosan megpróbáljuk elhitetni magunkkal a boldogságunk illúzióját. Ezek a pillanatok tesznek függővé bennünket percről-percre egyre jobban. Már szinte csak az elvárásoknak élünk, amik bármikor összedőlhetnek egyik pillanatról a másikra. Eszméletlen, hogy milyen nagy energiapazarlás az illúziók kergetése, hisz megöli a jelenünket. Ennek ellenére olykor engem is elkap. Egyre kevesebbszer.  

Kaptam egy lehetőséget, hogy dolgozhatnék Horvátország kalandos útjait járva. Megtorpantam hirtelen. Az agyam menne, a szívem maradna, de tudom az emlékek által generált szomorúság elől menekülni a végtelenségig nem lehet. És csak ez szólna amellett, hogy elmenjek, és elfogadjam a lehetőséget.

z elmúlt 5hónapban rengeteg izgalom ért. Minden nap keverik a remény az izgatottsággal, a hittel, olykor a kétségbeeséssel, de ettől valós. Összefogok a bátorsággal és belevetem magam olyanba, ami újszerű, kiszámíthatatlan, vakmerő húzás. Szabad utat adok a valami egészen szokatlannak. Így az összekuszálódott szálakból végül megalkotom az álmaimhoz vezető utat.

Szakad odakint az eső. Pokrócba bugyolálva ülök az ablakpárkányon. Ujjaim fürgén keresik a gondolatim leíráshoz szükséges betűket. Mindenki életében eljön a pillanat, amikor igazság szerint nem szeretne mondani már semmit. Egyetlen pillanat alatt képesek belesimulni, elterülni az égből jött könnyek a pesti aszfalton. Madarak dallamos éneke színesíti az égiháború zaját. Mosolyogva tekintek fel az égre. Elviselek minden egyes veszteséget, ami ér. Tudom, mától elhagyom eddigi életemet, hisz a jelenem anélkül, hogy megkérdezne engem, elém sodor néhány elkószált puzzle-darabot, ami tovább visz a jövőm felé.

Olykor egy pillanatra meghallunk – nem a szó szoros értelmében.

Meghaltam tegnap este én is. Igazság szerint sokkal hamarabb kellett volna. Hoztam egy döntést. Nem élhetek egyszerre két életet. Olykor a valóságban, aztán meg a vágyaim által generált illúzióm falai között. Így azt az elhatározást hoztam, hogy megnyomtam egy bizonyos törlés gombot a közösségi oldalakon. Letöröltem mindenhonnan a régebbi bejegyzéseimben említett blog-hősömet.

Percekig csak bámultam érzelemmentesen magam elé, nem gondolva semmire, ami megállíthatna, hogy ne tegyem meg. Megszűntem én és a körülöttem tobzódó külvilág is egyaránt. Aztán hirtelen lecsaptak az érzelmeim. Azt hinném, hogy az egész országban nem fér el ennyi, mint amennyi elkapott ott, abban a percben, nemhogy egyetlen egy lányban. Egyszerre zuhant rám az összes eddigi emlékeim és érzésem, ami vele kapcsolatosak. Felrobbant bennem a dobozka, melyben oly nagy szeretettel őrizgettem a közös pillanataink szösszeneteit. Sza na szé t h u l l o t t  minden egyes rejtett emléklap,amit az évek során összegyűjtöttem.    

5éve nem éreztem ilyen szabadságot.

Hogyan adjak esélyt az Újnak, ha folyton látom a fájdalomforrásomat. Önmagam fejlődésének érdekébe tettem. Hisz mindig felkavar az a bizonyos  D  látványa. Egy pillanatra megszűnt bennem a lelkem, mintha kitépték volna belőlem az alkotó rendszeremet. Meghaltam. És tudom, hogy ez egy új fejezet kezdete. Biztos vagyok benne, hogy az igazi dolgok akkor történnek meg az emberrel, amikor képes elhagyni a vágyai által elképzelt jövőképét. Előtte csak álmodozunk, keringünk a látomásink pillanatai körül. Fantáziálunk a szabadságról, a valódi szerelemről, a hitről, a reményről, a jövőnkről. Létezünk csak. Hisz a rémuralmaink, az érzéki csalódásaink távol tartanak az élni érzéstől. Hagyd magad meghalni olykor, hogy másnap újjá születhess. Mond ki Te is, hogy elég volt.

Nyisd meg a szíved!

Hagyd magad szárnyalni és élni.

És hogy mit hoz a jövő?

Az a jövő dallamainak rejtélyes akkordjai!

Addig is legyetek jók és váltsátok a világot. Hisz, aki az életben változást akar, annak önmagának is változtatnia kell bizonyos élethelyzetekben.

0Köszönöm, hogy vagytok!