Megölelt.

Én is Őt.

Megint újabb egy hónap fog eltelni, hogy nem látjuk egymást Anyával, a Családdal.

-          Szeretlek.

-          Szeretlek - súgtuk egymás fülébe, miközben magához hozott.

Beszálltam az autóba, és elindultunk vissza Budapestre. Érzem már most a gyomromban a Családom iránt érzett hiányt, de tudom, hogy nekem a nagyvárosban a helyem. Ott, ahol kibontakozhatok, kitörhetek a csendből.

Elkezd esni az eső.

Folyamatosan hagyjuk magunk mögött a városokat, melyek a ködbe vésznek.

Szól a rádió.

 Itt van az ölemben Nyunyi, az új Kedves családtagunk, ha esetleg valaki nem olvasta volna az előző bejegyzéseimet, Ő egy szürke nyuszilány.

Egy új lány tér vissza szeretett városába.

Újabb felismerések.

Újabb rádöbbenések.

Egy újabb énem tört felszínre.

Nézek előre. Bámulom, amint elnyeljük az előttünk lévő útfelező, fehér csíkokat, amint haladunk előrefelé az autóval. Egy fekete garbó van rajtam, aminek a nyakrészét fel-le huzigálom, ujjain gombok csücsülnek, melyeket folyton csavargatok. 

Lehet elterelő hadművelet ez?

Egyre jobban esik az eső, ami erőteljesen kopogtat a szélvédőnkön. Traktorok, mögöttünk jövő pislákoló lámpával közlekedő kamionok lassítják le olykor a haladást az úton. Az autópályán viszont behozzuk a lemaradást.

 Egész nap erőtlen voltam, és bármit megittam, nem is maradt bennem. Enni nem volt erőm.  A napokban voltam kineziológusnál.

Ráeszméltem egy újabb vágyamra. El akarom engeDni, talán örökre. Elmentem egy oldásra.

Hihetetlen érzés türemkedik ki bennem napról napra.

Ülök az autóban. Számolom az esőcseppeket, melyek olyan nagyvonalúak. Hirtelen nekivágódnak az üvegnek, és azon nyomban, már gurulnak is lefelé, és végül elnyeri az ablak alján lévő rés.

Eltűnődöm a jelenlegi érzéseimen. Talán, ha nem velem történik, akkor nem is hiszem el. Amint már a fentiekben megemlítettem elmentem kineziológushoz, oldásra, és néhány nap múlva egy hihetetlenül nagy változáson menetem keresztül.

Megdöbbentő.

Az érzés, mely majd szétmarat, eltűnt, elveszett, jobban mondva inkább átalakult a semmivé.

Vajon, hogyan lesz ezután?

Miért alakult így?

 Sajnálom, hogy nem tettem meg hamarabb. Egy biztos, hamarosan visszatérek a következő oldásra. Fura, hogy még egyik nap rajongsz valakiért, a rákövetkező néhány napban, pedig már egészen mást érzel. Nyilván hálás vagyok, hogy egykor az életembe került, és általa ide jutottam, és rátaláltam önmagamra, de ennyi.

És hogy ez fog e változni?

Nem tudom.

De, ha őszinte akarok lenni, remélem nem.

Hisz rá várni esztelenség. Olyan, mintha egy súllyal a vízbe ugranék, valahol a nyugalom partján lévő stégről, ahol az égvilágon senki sincs, de mégis arra várnék, hogy valaki utánam ugorjon, és kihúzzon a súllyal együtt.

 Annyit szenvedtem miatta évek óta, annyi bánatot okozott Ő, a D, hogy nem akarom az érzést újra átélni. El akarom engedni, felejteni ÖRÖKRE! Csak így élhetem túl ezt a pár évnyi fájdalmat, amit kaptam az évek során, azáltal, hogy folyamatosan csak egy alsó polcon lévő könyv voltam.

Remélem, majd egyszer Ő is találkozik, a VALÓDI! szerelemmel, és kívánom, hogy ne kelljen majd elengednie azt a személyt, akiért feltétel nélküli szeretetet, szerelmet fog érezni.

4év óta először érzem magam teljesen szabadnak. Tényleg, ha nem velem történt volna meg ez, akkor nagy valószínűséggel nem hiszek a velem szemben állónak, aki meséli ezt a történetet. A kín, a hiányérzet, amit az elmúlt 5 hónap alatt éreztem eltűnt néhány nap alatt.

Megtettem az első lépést.

Szerencsére a közösségi oldalon is, így a legfrissebb bejegyzéseket nem látjuk most már egymásról, de ugyanúgy ismerősök maradtunk, nem volt szívem letörölni, de valamit mégis tennem kellett.

Nem azért tettem meg ezt, mert egy átlagos, szemét, gyűlölködő fiatal lány vagyok. Önmagamért tettem. Túl akarom élni ezt is, és nem belepusztulni a látványba.

Muszáj volt ezt tennem. Ne haragudj!

Mindenkinek szívből ajánlom, hogy élete során egyszer menjen el egy ilyen felemelő, mindent elsöprő oldásra.

Gondolom Te is olvasod most ezeket a sorokat Kedves csoDám. Szeretnélek megkérni valamire, arra, hogy ez legyen az utolsó. A blog írásnak ez a hátránya, nem tudsz elrejtőzni, éppen ezért kérlek meg arra, hogy felejtsd el a blogom címét, a közös perceink emlékére. Most búcsúzom tőleD!

Sajnálom, hogy így alakult.

Vigyázz magadra!

Szeretlek!

Nagyon jó a hangulat. Hamarosan megérkezünk Magyarország szívébe.

*

Újabb reggel, újabb lehetőségekkel.

Eltűnődöm.

Mi értelme felkelni reggel?

Mi értelme kimászni az ágyból?

Miért tűzünk ki célokat az életben, ha utána feladjuk?

Azért, mert minden nap tartogat újabb csodákat.

Az élet tele van váratlan fordulatokkal.

Vannak, akiket tenyerén hord az élet, a sors, hívjuk, aminek szeretnénk, és vannak olyanok is, akiknek keményen meg kell dolgozniuk mindenért, szó szerint. Mindenki kapott egy különlegességet indítóként, amikor neki vágott a nagykalandjának, itt a földön, amiből életünk során valami csodálatost lehet kihozni, de ehhez mi magunk is kellünk

Ha körbenézel, akkor láthatod, hogy különbözőek vagyunk mindannyian, ami megmutatkozik a külsőnknél, és a belső tulajdonságainknál is egyaránt. Ugyanakkor észrevehető az életünkben, a hivatásunkban, a mindennapjainkban is. Hisz mindenki másban látja az életfeladatát. Van bennünk valami, ami csak a miénk, ami hozzánk tartozik, senki máshoz. Ettől leszünk egyéniségek.  Életünk során meghatározó feladatunk, hogy ráismerjünk erre a csodára, ami bennünk él.

Lépj ki a testedből, a megszokottból.

Higgy abban, hogy teljes mértékben képes vagy megvalósítani mindent, amit szívből szeretnél

Elhiszem, hogy csalódsz folyton. Aztán újra hiszel, majd ismét a csalódásé a főszerep.

Harc. Kudarc. Majd látod az arcodon a karcot. Kimerülten, minden reményedet elveszítve nézed magadat a tükörben. Haragos szempár tekint vissza rád, majd lerogysz a földre.      

(saa43gfo – ezt a sort Nyunyi a kis nyuszim pötyögte be, amint az ölemben fekszik)

Azt érzed, hogy ennyi volt, nincs tovább, azt hogy mindennek vége. Elhagyott a reményhez fűzött összes erőd.

Hányszor fog még így alakulni? – teszed fel folyton a kérdést magadban.

Belefáradtál a mindennapos türelmi játékokban, a küzdésben. Legszívesebben feladnád. Elengednéd az álmaidat, a vágyadat. Nyugalomra és békére vágysz a nap minden percében. Rosszul vagy a hétköznapok zajos, harsogó pillanataitól. Folyton a lelked dallamát hallod, ami folyton segítségért ordít.

Csendesedj el egy röpke pillanat erejéig, hisz az érzéseid mindig megsúgják, merre van az utad.

Vannak időszakok, amikor azt érezzük, hogy elhagyott bennünket minden erőnk. Ilyenkor jó felidézni a régi szép időket, az emlékek illatát, látványát, érzését.

Lehetséges, hogy a napokban jelentéktelennek érezted magad? Az életed egyoldalúvá, egysíkúvá vált, és egyre szürkébbé válik napról napra?

Arra kérlek, hogy engedj el minden kisebbrendűségi érzést vagy gondolatot, de úgy, hogy ugyanakkor mégis maradj hű önmagadhoz. Ezt értsd úgy, ahogyan kell.

Halld meg a lelked fényének suttogását. Ne félj tőle. Tartsd tiszteletben az érzéseid vágyát.

Állj fel! És néz ismét bele az előtted lévő tükörbe. Egyenesedj fel.

Légy példakép!

Mutasd meg nekik!

Cselekedj úgy, mint amit mondasz. Jöjjön akár egy szél, egy vihar, vagy egy nyári zuhé, de Te maradj önmagad, aki mindennel megbirkózik. Aki inkább okoz másoknak csalódást, hogy hű maradhasson szívének dallamához.

Menj az álmaid megvalósítása után, ami folyamatosan libabőrössé fog tenni. Gyerünk! Állj fel és harcolj. Meg ne próbáld feladni néhány esés után. Folytatódik az út számodra, ami telis-tele van kalandokkal.

Igen, hihetetlenül nehéz kiszakadni a megszokottból, a komfortzónádból, a magánszférádból, akkor is, ha pontosan tudod, hogy az a valami valódi csoda is lehet, ami rád vár a változás szelének vihara után. 

Hatalmas erő kell hozzá - tudom. Viszont megéri, mert amint megérkezel, érezni fogod belül, hogy otthon vagy.

*

Az őszi táj látványa előhozza belőlem még jobban a költői oldalamat, amint nézem a hulló faleveleket.

 Most a blog bejegyzések a hátérbe szorulnak egy időre, nem az írás, hanem a blogom. Január közepéig lehet leadni novellát, az Elle magazin által megrendezett íróversenyre. Készülök rá. Írok. Indulok rajta.

Hogy nyerni fogok e?

Az teljesen mindegy.

Maradandót fogok leadni? – az már biztos.

Minden érzésemet, élményemet bele fogok írni, de januárig sok idő van amúgy is, tulajdonképpen mindjárt itt van, de sikerül megírnom addig. Hiszek benne. Hiszek magamban.

Addig is sulizok, gyakorlatra járok, dolgozok, alkotok, és napról napra egyre elvontabbá, művésziesebbé válok, ami egyrészt nagyon tetszik, vonz, másrészt megijedek olykor saját magamtól is emiatt. 

Most pedig egy kedves mosollyal búcsúzom, mert vár a… <3

Hamarosan újabb bejegyzéssel érkezek.

Addig is mit hoz a jövőm? a jövőnk? az olvasóim jövője?

Ez mind a jövőnk dallamos akkordjainak rejtelmei.

Köszönöm, hogy ma is velem voltatok.

A csillagaink mindig Velünk vannak!