Újabb hónap indult szélnek az ismeretlenbe, ami fokozatosan, nagy rejtelemmel csalogatja mosolyogva előre, a novemberi hónapot. Tárt karokkal hívja, várja, bízva abban, hogy elég merész lesz a Valami újat megismerni.  Ha nevet kéne adnom az ébredő, érkező hónapnak, akkor a Bátor november titulust kapná tőlem. Merész, elszánt, rendíthetetlen időszakról beszélhetünk, hisz mindent hátrahagyva, amit eddig tapasztal, belevág egy teljesen szokatlan, ropogós télbe, melynek köze sem lesz az őszhöz. A hónap végére, már teljesen eltűnnek, majd az aranyló barna színpompák a természet körforgásából és felkészítve a következő hónapot, lassan teret adva a télnek, ami jeges, fagyos, rideg, vacogós, de mégis felemelően, szívmelengetően gyönyörű, lassan évet záró 30 nap lesz.

A mai nap beköszöntével, egy lépéssel még közelebb kerültünk a fentiekben említett télhez. A két évszak játszmája fog zajlani előttünk. Szelesen sürgölődik az évszakváltás, egyik lábbal itt, majd olykor visszatáncol még a múltba. Látom magam előtt, amint hamarosan a természet fantasztikus stílusa, viselkedése, érzelemvilága a megszokottnál hűvösebb lesz, telis-tele borzongásokkal. A tél iregve-forogva érkezik, szépen, lépésekben a mindennapjainkba. Rövidesen jönnek ezután a hideg, havas, remegő esték, melynek perceit felmelegítjük a szerelmünkkel, akivel átöleljük egymást, az előttünk izgő-mozgó lángcsóvájával a kandallóban, kályhában, kazánban.

Az elmúlt napokban, amíg Gyulán tartózkodtam volt időm megfigyelni a természetet. Reggelente kisétáltam a hozzánk negyed órára bujdosó erdőbe, melyet a Camping mellett találtok.

*

Tegnap

*

Sétáltam. Bolyongtam. Fotóztam.

 Hallgattam az épen körülöttem táncoló élővilág dudorászását. A madarak különleges, különböző csicsergését, mely feltárta lelkem titkát, beforrasztotta összetört szívem puzzle darabjait. Füleltem csendben a tomboló, lázadó őszt, amint potyog a könnye a búcsútól. Újabb egy évet kell várnia, hogy ismét kiteljesedhessen, és megmutathassa rendkívüli színvilágát.

Most arra kérlek, ne cammogj, mert tényleg csak 4 mondat erejéig említettem meg, és most is csak azért, mert elbúcsúzok Tőle minden szempontból.

(Ezzel a hónappal együtt én is szélnek engedek szívből, felszabadultan egy számomra nagyon fontos betűt, de aminek már nincs ésszerű értelme az életemben, ez a D betű. Ha olvasod a blogomat rendszeresen, akkor tudod, miről van szó. Mától megfogadtam valamit. Egyetlenegyszer sem fogom megemlíteni. Csak a jelenre fogok koncentrálni, és ha a sors úgy hozza, akkor elfogadom, de ha nem látom többé, akkor azt is szívből meg fogom érteni. Nem is akarok többet róla beszélni. Hisz róla álmodni értelmetlen.)

Visszatérve a lényegre.

Álltam.

 Néztem körbe figyelmesen.

Néztem, amint versenyt futnak a hulló falevelek, hogy ki ér hamarabb földet a játék során, tartva attól, hogy bármikor felakadhatnak egy virgoncul trükkös pók által szőtt penicillin csapdán. Fantasztikus a világ, mely körülöttünk élve táncol. Itt minden zendül-csendül, táncot jár az ’égivándorok’ társaságában. Hirtelen megérkezett az őszi szél sejtelmes, misztikus ereje, melytől a levelek fülbemászó dallamosságra keltek. Zörög-csörög minden egyes fán lévő falevél, melynek fán élő percei, meg vannak számlálva már.  Fakopáncsok kopogtatása ütötte meg a fülemet, amint éppen lyukat üt a fába, hogy fülön csípjen egy-két megrémült hernyót.

Lépkedek tovább a zörgő, elszáradt faleveleken. Olykor a lombok között beszivárog a nap megszűrt sugarának rejtelmei.

Időközönként hátra-hátra nézek egy-egy felbukkant új zörej hallatán.

Csak én vagyok, és Oscar, a fényképezőgépem.

Szeretek fotózni. Ilyenkor mindig még közelebb kerülök önmagamhoz. Megnyílik a külvilág. Kitágul még jobban a látóköröm.

Egyszer csak egy hatalmas pusztára keveredtem, körülöttem a végtelenség erdőjének szebbnél-szebb fái fogadtak. Néztem fel az égre. Körülölelt a nyugalom. Minden porcikámon megjelentek az apró kitüremkedések libabőr formájában. Elkezdtem meditálni. Közben pedig átkarolt a nap melege.

Eltűnődtem azon, hogy még a mai nap során nem találkoztam szarvasokkal, őzekkel és vajon ez most miért is van így? !

Hol lehetnek? Merre járhatnak? Mit csinálhatnak éppen, amiért nem sodrodnak az utamba?

Egy röpke pillanat múlásával..

Egyik pillanatról a másikra, egy szösszenetre lettem figyelmes. Az égről a tekintetem rögtön a szemközti látványra éleződött ki. Ott állt előtte egy őz. Nézett rám, én pedig Ő rá. Összefon bennünket a természet. Begörcsölt egy hirtelen érkező másodperc alatt a lábam. Igazság szerint nem tudtam megmozdulni. Fogalmam sincs mi okozta ezt a döbbenetet. Egyikünk sem mozdult. Láttam rajta a félelmet, amint már leforog elméjében, hogy lehet elindult a visszaszámlálás a ketyegőjén. Néztem a tekintetét. Pásztáztam benne önmagam visszatükröződését, amint mozdulatlanul várok, miközben szemem meg sem rebben. Pár perc leforgása után dobbantott egyet, mint egy versenyző, és azzal a mozdulattal minden létező erejét összeszedve elrohant, utat törve maga előtt. A rohanó pillanatokból volt szerencsém egyet-kettőt megörökíteni. Lencsevégre kaptam. Felcsigázott a látvány, az érzés, így a nyomába eredtem. Váratlanul cserjések, bokrok, szúrós tövisek, csalán hullámai között találtam magam, melyek össze-visszaszúrtak, csíptek. Remek érzés még ez is. A kis cukiságnak viszont nyomát vesztettem.

Újabb irányt vett a reggeli nótám.

Lépkedtem tovább az előttem álló rengeteg hangjegyein. Közben olykor-olykor felszólaltam hangosan, mondván, hogy senki se hallja itt.

Ismét érkező zörrenések.

Zörrentek velük együtt a gondolataim is.

Jobbra tekintettem és hirtelen megállt a körülöttem bámészkodó, elbambult világ.

Megszámlálhatatlan mennyiségben száguldottak el mellettem. Tulajdonképpen olyan gyorsan elsuhantak mellettem, hogy szinte mondhatni, hogy fel sem fogtam a jelenlétüket.

Elindulok kifelé az erdőből.

Sietek haza.

Mamám ma 75 éves.

Megyünk ünnepelni.

  Nevettünk. Borultunk. Ettünk. Tortáztunk. Beszélgettünk. Elővettük a gyerekkori játékokat, amikért olyannyira odáig voltunk. Meglátogattunk egy nagyon kedves Hölgyet. Meglepetést okoztunk. Pizza sütés. Filmezés. Beadandó írása. Prezentációk elkészítése. Ülök a kanapén a konyhában, megy közben a film. Elaludt mindenki rajta. Nézek körbe. Mosolygok a látványon, amint csak én és a nyuszim, Kedves van már csak ébren. Mindenki kidőlt. Egyszer csak felébredt mindenki és felment a saját szobájába.

Hajnali 3óra van. Ébren vagyok. Nem tudok aludni. Rohannak a sorok az előttem lévő képernyőn.

November elseje van.

Ma 7éve, hogy nincs velünk a Bátyám, akiről a borzongás kezdeteiben meséltem. Remek srác volt. Nagyon büszke lehetett rá a világ. Annyira más volt, mint bárki más. Küzdött a korrupt, igazságtan világszemlélet ellen. Szerette volna, hogy Magyarország régi fényében, teljes földrészekkel együtt tündökölhessen. Példaképe Batman volt. Gyermekkora óta Ő szeretett volna lenni. Remek nyelvérzéke volt, és kiváló történelmi tudással rendelkezett. Imádott olvasni, játszani a gépen, és játékokat készíteni. Éveken át alkotott egy számítógépes játékot, melynek a Maci banda elnevezést adta, aki harcol a világban, azért, hogy minden a helyére kerüljön. A rablókat, csalókat legyőzte, és a világ, ezáltal jobbá vált.

Hiányzol!

Érzem, amint nap, mint nap velünk vagy!

Tudom!

Szeretlek Dávidom!

Ezen a napon sok másik lélekre is emlékszünk. Rajtunk kívülállók szeretteire is.

Millió gyertyaláng melegít ezen a napon szerte az országban, szerte a világon.

Kérlek Titeket kedves Olvasóim!

Hunyátok most le a szemeiteket, és egy szeretettel teli pillanatra gondoljatok a lelkekre, akik fizikailag már nincsenek Velünk, de természetfeletti, spirituális, érzékfeletti módon az érzelemvilágunkban annál inkább. Gondoljatok rájuk a legnagyobb szeretettel, ahogy csak őszintén, feltétel nélkül lehet bárkit is szeretni.

Megtetted?

Remélem igen!

Kívánom, hogy békés, nyugodt, léleksimogató napod legyen a ma.

Hamarosan újabb bejegyzéssel érkezek.

Addig mit hoz a jövőm? a jövőnk? az olvasóim jövője?

Ez mind a jövőnk dallamos akkordjainak rejtelmei.

Köszönöm, hogy ma is velem voltatok.

A csillagaink mindig Velünk vannak!