Újabb hónap telt el megint. Emlékek érkeztek, és távoztak a lassan tovább szaladó ősszel együtt. Hamarosan lehullnak az utolsó színes falevelek is a fákról. Az elmúlás dallamainak a jele ez az életforma. Órák kérdése, és beköszöntenek a novemberi percek. Egyetlenegy nap maradt, a main kívül. Minden csupasz lesz a természetben, ezáltal láthatóvá válik az is, amit eddig takartak a falevelek által kreált lombkoronák.

Szerettem ezt a hónapot.

Tele volt lehetőségekkel, izgalommal, felismeréssel, érzelemmel, gondolatokkal, szeretettel, hiánnyal, egymásra találással.

 Bármit is hozzon az előttem bujdosó jövőm, én készen állok a befogadásra, elfogadásra. Tárt karokkal várom, nem félek semmitől, már nem. Telnek az órák, a napok, a hetek, a hónapok, és egyre erősebb vagyok. Már nem ismerem a lehetetlent, a határokat, az akadályokat. Harcolok, és szembeszállok mindennel, ami megméretetésre hív, csalogat. Olykor egy-egy látványtól, érzelemhullámtól megijedek, jobban mondva megrémülök, de ezek a pillanatok visznek még előrébb. Az érzelemhullámok, amik bennem élnek mostanság, azoktól leszek egyre teljesebb.  Megismerek minden életérzést a hónapok során, így válok azzá, aki szeretnék lenni.  

Ébredezik a körülöttem élő természet. Felemelő életérzésnek tartom a reggeli órákat. Átölel a csend, nyugalom neszének pillanatai. Kortyolom a forralt boromat. Olykor lehunyom a szemem és hallgatom a kertünkben táncoló élővilágot. Libabőrzuhatag zúdul rám, egyik pillanatról a másikra, ha az elkövetkezendő napokra gondolok. Az elmúlt napokban, hogy hazajöttem a szülővárosomba, Gyulára, volt időm gondolkodni, az erdőben sétálni, kiülni a kertben, bámészkodni a gondolataimban.

Az életünkben rengeteg minden felszívódik, eltűnik, megváltozik, anélkül, hogy megkérdezne minket, mi pedig a beleegyezésünket adnánk rá.

A napokban még közelebb kerültem önmagamhoz, és az álmaimhoz vezető úthoz.

Ülök a kertben egy fehér, fonott székben, egy kockás pléddel körbecsavarva, kezemben a pöttyös bögrében lévő forralt borral, mely különleges ízvilágot nyújt, a benne lévő fűszerektől. Egyedül vagyok. Szeretek randizni önmagammal. Csak én vagyok és a gondolataim, és az érzővilág, és a kiscicánk, Szösszenet.

Hallgatom a szél játékos fuvallatát, a pihe-puha, doromboló édességet, a gondolataimat. Nézem a felhők rohanását, amint az égen futóversenyt játszanak egymással. Elmerengek azon, hogy az embereknek, nekem mennyi mindenen is kell átesnünk ahhoz, hogy megérkezzünk oda, ahová életünk során meg kell. Mindent szívből elfogadok, még a legfájóbb történéseket is, hisz minden értünk történik, értünk van. Hiszek abban, hogy a siker fejben dől el, így minden nap, még ha borongós is a hangulatom, de elfogadom a pillanat nyújtotta percek rejtelmeit. Teljesen mindegy, hogy jó vagy rossz, a lényeg, hogy értem történik, azért, hogy még jobban önmagamra, és a vágyaimra találjak.

 Ha őszinte akarok lenni, akkor igazság szerint nincs jó és rossz, hisz csak mi különítjük el, azáltal, hogy az nekünk tetszik vagy éppen nem. Ha hiszünk a jövőnkben, önmagunkban, a sorsunkban, akkor mindent felemelőnek veszünk, és kézen fogva haladunk velük együtt tovább, a célunk elérésének érdekében.

Október 30.-a van Fekete Hold, ami azt jelenti, hogy ebben a hónapban másodjára köszönthetjük az újholdat.

Hogy mit jelent ez?

Fokozódó érzelemlöketet, összezavarodást érezhetünk. Hajlamosak lehetünk, azt érezni, hogy nem találjuk a helyünket, önmagunkat, ami ahhoz vezet, hogy úgy érezzük olykor, hogy vége mindennek, amiért úgy harcoltunk, küzdöttünk szeretettel nap, mint nap. Ezen a különlegesen ragyogó napon sokszoros erővel működnek a megérzéseink, a felismeréseink. A napokban a nagy felismerések időszaka van. Amikor egyik napról, a másikban rádöbbenünk bizonyos érzésekre, vágyakra, amit eddig próbáltunk nap, mint nap elnyomni magunkban, kizárni az életünkből. Most viszont, minden napvilágot lát. Ha képesek vagyunk ezt a spirituális erőt a javunkra fordítani, akkor vágyaink, álmaink hamarabb válnak valóságunkká, mint hittük volna.

Nyílj meg a befogadásra!

Merj változtatni!

Egyre hidegebb van. Az ujjaim percről percre pirosabbak, kezd merevé válni fokozatosan. A piros síelős, szőrmés kabátomon a zipzár-cipzár egyre jobban felhúzásra kerül. Szösszenet pedig kéredzkedik be a kabátom alá, ahonnan újkor ki-kidugja a kis fejét a nyakamnál.

A napokban nagyon sok kedvességet kaptam az olvasóimtól. A tegnapi nap folyamán a sors úgy hozta, hogy véletlenszerűen találkoztam az általános iskolás magyartanárommal. Megmondom őszintén, egy kicsit könnybe lábadt a szemem. Nézett rám, fogtunk egymás kezét, megölelt. Hallgattam a kedves szavait. Felemelő érzés volt, amint azt mondta, hogy büszke rám.

A találkozásunk hatására eltűnődtem a kezdeteken. Őszinte leszek, de mindig is utáltam írni, és kirázott még a gondolata is annak, ha arra gondoltam, hogy tollbamondás, diktálás, fogalmazás, történetírás.

Minden egyes alkalommal, hányingerrel fogtam tollat, és írtam le azt, amit a Tanítónőim, Tanárnőim olvastak fel, diktáltak. Olyannyira utáltam, hogy minden egyes alkalommal kettes vagy egyes volt a helyesírásom, és a fogalmazásom is. Nem érdekelt, nem tartottam fontosnak. Apa gyakran mondta, hogy írói vénám van, de ez nyilván nem hatott rám.

Minden egyes alkalommal, amikor fogalmaznom kellett, össze-vissza csaptam a feladatot, annak érdekében, hogy minél hamarabb túlesek rajta. Aztán jöttek a felszólító mondatok a fogalmazás végén, amikor értékelésre került, hogy figyelmesebben, összeszedettebben, próbáljak a feladatra koncentrálni, de igazság szerint csak mosolyogtam egyet, majd azzal a lendülettel becsuktam a füzetet és a következő pillanatban már halvány jele sem volt a gondolataim könyvtárában. Felemelő érzés, amint a naplómat visszaolvasom. Mosolyog minden porcikám az olvasottaktól.

Eltűnődöm azon, hogy hány énekesről, íróról, táncostól hallottam már hasonló kezdeti hidegrázásokat. Milyen sokan a rohanó idő múlásával jönnek rá arra, hogy ami egykor gyötrelmet, kényszert jelentett az életükben, az mára éltetőelemükké vált.

Nekem ilyen az írás.

Ettől lélegzek, ez tart össze, ettől fejlődök, alakulok.

Szeretem leírni a gondolataimat, az érzéseimet, a bennem tomboló vágyakat, és mindezt őszintén teszem. Nem keltelek, nem hazudok, nem színesítek, mert ha így tennék, az nem lenne valódi, nem lenne tele érzelemmel.   

    Úgy, hogy mindenkinek kívánom, hogy minél hamarabb felébredjen és rájöjjön arra, hogy mi is tenné igazán boldoggá.

Legyetek merészek, és álmodjatok hatalmas lehetetlenséget, amiben hisztek. Hisz tudjátok, hogy napjaink hősei is ezekkel a kezdeti borzongásokkal kezdték, aztán mára legendáinkká váltak.

Én hiszek bennetek!

Haladjatok előre a megkezdett utatokon, és legyetek bátrak, és merészek, és persze ugyanakkor bolondok is, a szó jó értelmében.

Én drukkolok Nektek és Veletek vagyok!

Hisz tudjátok, a csillagaink mindig Velünk vannak!

És, hogy mit hoz a jövőm? a jövőnk? a jövőd? az Olvasóim jövője?

Ez mind a jövőnk dallamainak akkordjai.

Köszönöm, hogy ma is velem voltatok!