A minap egy kedves bácsi kéziratából olvastam egy nagyon csodás részletet, ami így szólt:

A boldogság türelmes Mindenkihez, megérzi, ha ketten együtt várják.

Ha két szív találkozik, és egymásban megtalálja párját.

  Bevallom őszintén ennek a mondatnak a mondandója megmosolyogtatta minden egyes porcikámat. Elgondolkodtam a Nagyszüleim házasságán, az életükön, a közös perceiken, a jóban-rosszban pillanataikon, és magán a szerelem, a házasság szó jelentésén.

58 éve már, hogy összeházasodtak, amit bárhogyan is osztok-szorzok, de több mint fél évszázad.

Sokan kérdeztétek tőlem, Tőlünk, hogy mi a titkuk? !

Mondhatnám azt is, hogy nincs, de valójában, ha elgondolkodok, akkor mégis csak van egy. Egy, ami a boldog élet titka is.

A szeretet!

Jóban-rosszba, szeretetben, békében, olykor viták sokaságával, hisz emberek vagyunk, de sohasem azon gondolkodtak, hogy le kéne cserélni a másikat egy újra, hanem a megoldás lehetőségein. Bár az is biztos, hogy ők más időkben nőttek fel, más világ vette körül őket, mások voltak a lehetőségek, a befolyásoló tényezők.

 Akkoriban még nem volt olyan nagy divat, mint most, az, hogy ha valami elöregedik, elromlik, vagy kijön egy jobb kiadás, akkor rögtön cseréljük, dobjuk el régit. Sajnos most mindennel, így járunk el, legyen az egy műszaki cikk, vagy éppen az adott bejegyzésem témája, a kapcsolat, a házasság.

  A Földön, az Univerzumban nincs tökéletes ember. Nincs viták, akadályok nélküli kapcsolatok, házasságok, de ez mind egy újabb szintre hív, melyet, ha a két lélek le tud küzdeni, akkor feljebb lép egy szintet a kapcsolatban.

Sajnos manapság nincs időnk, erőnk, hogy tápláljuk szeretettel, közös együtt töltött percekkel a párkapcsolatunkat, a házasságunkat. Így lassan, de biztosan ellaposodik, és tovább lépünk egy újba, ahol az előző kapcsolatban lévő közreműködésünk kevés, megszokott volt, itt viszont még új.

Minden a megszokás szerint történik.

  Eleinte anyait-apait beleteszünk, mindent megteszünk a másikért, lessük minden kívánságát, meglepjük egymást kedvességekkel, sexi fehérnemű villan ki a trikó alól, és esténként táncolunk a kedvesünknek, főzünk, mosunk, kirándulunk, eljárunk ebédelni, vacsorázni, mozizni, majd ahogyan telik az idő, az időmúlásával halványodnak ezek, majd elillannak.

Káromkodva, szitkozódva főzünk, mosunk, mosogatunk, és közben a párunkat ócsároljuk, bántjuk, hogy nem segít semmiben, miközben Ő reggeltől-estig dolgozik, azért, hogy mindent megadjon nekünk, mert nekünk nem elég kis ház, egy átlagos autó, és a boldogság. Nekünk a luxus, a kirakati élet, a fényűzés kell, ami mind megjátszás, és a környezetnek lejátszódó színdarab. És miközben ezeket az ideálokat kergetjük, elfelejtjük a legfontosabbat, a boldogságot, a törődést, a gondoskodást, azokat a kezdeti pillanatokat, melyek boldoggá tették az első néhány közös hónapunkat, mindkettőnket.

  Újabbnál-újabb sztorikat szövünk magunkban, túlkomplikálunk-, kompenzálunk mindent. Fonjuk az elméleteket, melyből egy hatalmas káosz lesz, ami még több konfliktust generál. Nincsenek kompromisszumok. Nem beszélünk már meg semmit, kezdünk elidegenedni a másiktól. Elvágunk minden szabadság szálat egymástól. Miközben mindkét félnek kéne hagyni szabad perceket, amikor a barátaival, önmagával lehet. Azt csinálhat, amit éppen a szíve diktál. Aztán, amint a két lélek közül valamelyik belekeveredik egy ilyen, vagy hasonló szituációba, beindul nála az ’önvédő’ mechanizmusok.

Nem vesszük észre, mert már nem egymásra gondolunk, nem a közös perceinknek élünk, hanem a külvilágnak. A kirakatnak, hogy ki mit lát, azt hogy a barátnőm már megint éppen mit kapott a párjától, és én miért nem az enyémtől.

Utáljuk az élősködőket, igaz?!

Ha végig gondoljuk egyesek közülünk is azok. Piócák, férgek. Melyek szétrágnak mindent, apró darabokra szedik társaikat, környezetünket.

Tisztelet a kivételnek! Sorry

  Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a férfiak tökéletesek, hisz mái napig nem értem, hogy miért kell valakit megcsalni, ha egyébként állítólag tényleg szereti a párját? ! És azt sem, hogy miért nem tudják felvállalni olykor a valós érzéseiket? ! Miért ijednek meg, a valami újtól? És miért érzik, hogy egy sikeres nő mellett csak pokol lehet az élet? ! Hisz szerencsére különbözőek vagyunk, és ami rosszat az egyiknél megtapasztaltál, nem feltétlenül lesz a másikban is.

De ebbe most ne menjünk bele.

Térjünk vissza a Nagyszüleimhez. Két csodás lélek.

Mind két félnek megvan a saját területe.

  Mamám minden házias, nőies teendőt elvégez, közben gondozza, szereti a két rosszcsont kutyáját, és a fogalmam sincs már, hogy hány macskáját. Locsol, bevásárol, mindent precízen elintéz, csekkeket fizet, szeretve várja a Családját. A tipikus Nagymama, aki soha nem hiszi el, hogy már nem vagyunk éhesek. Az éveknek, meg a rutinnak köszönhetően kiválóan főz, süt, már csukott szemmel. A korát meghazudtolva éli életét, és sok fiatal megirigyelhetné mindennapjait. Ötkor felkel, felugrik a bicajára, és már a piacon is van, úgy, hogy már megetette a macskáit, kutyáit. A piac után neki vág a főzésnek. Minden nap reggelivel köszönti, ebéddel várja, és vacsorával búcsúztatja a napot, és a férjét, a Tatámat.

     Addig Tatám alszik, eszik, iszik, horgászik, a barátaihoz jár, magas tetőkre mászik, kertészkedik, gyümölcsöket; zöldségeket gondoz, virágokat tenyészt; szaporít, halakat gondoz, több száz liternyi házi pálinkát-; és bort csinál, a saját termesztésű, különböző fajtájú szőlőiből. Barkácsol, minden házkörüli tevékenységet elvégez, karbantart. Ő az, aki bármiből, bármit kihoz. Nem ismer lehetetlent. Nem létezik olyan, amihez nem ért, és olyan tárgy sem, ami a ház körül, a műhelyében nem található meg. Télen korcsolyákat köszörül, szórakozásból. Mindig elcsodálkozok, amikor vezetni látom. Valahogyan hidegen hagyja az index használata, ami ugyanakkor nagyon fontos lenne. Mindezek mellett nagyon szeret kedve szerint kivágni, eltűntetni a saját, jobban mondva a mi kertünkből a saját nézőpontja szerint nem oda illő bokrokat, fákat, virágok. Ez van. Lassan, ennyi idő után hozzászokunk, ha Tata nálunk járt, akkor biztosan van újabb üres hely a kertünkben. Imádom, amikor énekel, vagy amikor fejből klasszikus, magyar költők, remekműveit verseli nekem, olyankor megszűnik a körülöttem élő külvilág, amint a teraszon ülünk, vagy a csillagos ég alatt, amikor Mamámmal együtt kísérnek ki a kapun, és búcsúznak el tőle, tőlünk.       

Nagyon szeretem Őket.

Gyulán élik a mindennapjaikat, messze Magyarország szívétől, ami egészen más életkörülményeket, impulzusokat biztosít. Még gimnazisták voltak, amikor egymásra találtak, és ennek a házasságnak egy örök szeretet lett a kiteljesedése.

Titkuknak egy-egy szelete, az, hogy még ha veszekednek is, de másnapra elfelejtik, és ugyanúgy folytatódik a megszokott, kedves perceik.

Együtt reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak minden nap. Tvznek, olvasnak. Mamám olykor köt, horgol, Tatám közben pedig a zoknijait stoppolja, amiket nagyon szeret, és nem akar kidobni.

Az 58 év alatt mondanom sem kell, hisz már említettem, de nyilván voltak viharos, magasabb hangnemmel élénkített vitáik, sokszor nem egyeztek, és megmondom őszintém, hogy mái napig is vannak ilyen pillanatok, de ugyanakkor egymás mindenei. Még mindig csillog a szemük, ha egymásra néznek.

A szeretet segített nekik minden akadályos percnek a pillanatait átvészelni.

Nincs olyan házasság, ahol nem vitáznak, ettől valós.

Mindkettőjüknek vannak hülyeségeik, butaságaik, amiket soha nem fognak belátni, de különbözőek vagyunk, aminek ez a következménye.

  Örülök, hogy anno, 58 évvel ezelőtt találkozott e két remek teremtmény, hisz a találkozásuknak a kiteljesedése az én Drága Anyukám, aki a világon a legfontosabb, és mindig is az lesz nekem, és a később megérkező még egy baba, az Öcse.

 Remélem még nagyon sok szép percet fogunk megélni együtt Velük. Bár megölelhetném most Őket, de képzeletben megtörtént. Visszaemlékszek az idei évfordulójukra. Csodálatos volt. Elkalandoztunk-, kirándultunk a Körös-maros Nemzeti Parkba, ahol bográcsba gulyáslevest főztünk, és eltöltöttünk egy szuper napot. Visszaidézem a pillanatot, amikor a kép készült, amit a bejegyzéshez csattoltam. Fogta a csokor virágot Tatám, majd Anya így szólt.

-                             -Most menj oda Anyához és mondjál Neki valami szépet- mondta Anya Tatámnak

     Egy pillanatra elgondolkodott Tatám és elkezdet Mamám felé lépkedni, és így szólt.

-                           Örülök kislány, hogy megismerhettelek.

Mindenki szeme könnybe lábadt egy pillanatra és átadtam a fotóalbumot, melyet minden évben, csendben, sunyin leveszek a polcukról, és a pólóm alatt kiviszem, és gondosan eldugom, majd hamarosan ismét visszakapják, és újabb nevetések törnek ki belőlünk a lapokat lapozva.

Szeretlek Titeket!

 Remélem tetszett a mai bejegyzésem is, és mosolyt tudtam az arcotokra csalni Velük karöltve.

Köszönöm, hogy ma is velem tartottatok.

A csillagaink most is Velünk vannak!

Mit hoz a jövő? jövőm? jövőD? az olvasóim jövője?

Ez mind a jövő dallamainak akkordjai!

Várom szeretettel és őszinte mosollyal!

Addig is legyetek jók és váltsátok a világot. Hisz, aki az életben változást akar, annak önmagának is változtatnia kell bizonyos élethelyzetekben.

Köszönöm, hogy vagytok!