2016. 08. 29.

Hétfő

Za k a t o l r á n g at ó z va a vonat. Hazautazok a nyári szünet utolsó napjaira. Szabadnapos vagyok. Csütörtöktől újra elkezdődnek a sulis percek a munka mellé.

 Merengek ki az ablakon a messziségbe. Kicsit megzuhantam tegnap, egy pillanat nyújtotta látványtól.  Remélem bolDog. A gondolataim tükröződnek az ablak üvegén. Kezdenek a betűi apránként lefolyni a padlóra. Hetek óta fáj a torkom, esténként könnyezek a láztól. Ráültek a torkomra az kimondatlan szavak érzései. Annyira fáj, de kibírom. Ki kell bírnom. Sokan példaképüknek tartanak, amiért ennyire erős tudok maradni, történjen bármi is. Muszáj túlélnem ezt a brutálisan nehéz, mocskosul szar érzést, mely nyomorba akar dönteni.Elnézést a kifejezésért, de ezt másképpen nem tudtam kifejezni.

Huuu.

Nem is tudom hová pakoljam az érzéseimet, a gondolataimat, ami elkapott tegnap, és azóta sem akar leszállni rólam.

Fojtogat.         

Meg akar ölni.

K í n o z folyamatosan.

 Azt akarja, hogy elveszítsem ismét önmagam, és a boldogságot, a jóérzés áradatát, amik az elmúlt napokban szeretettel öleltek át. Nem szabad, hogy egy kép, egy látvány, ilyen nagy hatással legyen rám. Hisz csak egy kép egy párról az eddigi sok közös kép közül, egy pillanatról, melyről sosem tudhatunk meg mindent.  Érzem, hogy nehezebb időszak érkezik most. Hamarosan képek áradata fog folyni. Közeledik egy nagy nap, a csoDám Tesójának az esküvője, ahol csattogó fényképezőgépek képekbe foglalt eredményei úsznak, majd a közösségi oldalakon. Előre félek tőle. Legszívesebben letörölném most magam, de nem tehetem. Nem menekülhetek csak úgy el, hogy ne fájjon. Szembe kell mennem vele, és mosolyogva kell fogadnom, hogy az Ő kezét fogja majd a képeken, Őt öleli, majd át, Ő vele fog ülni a sorban, amint kimondja a kedves pár a boldogító igent. Örülök tiszta szívemből, hogy végre bolDog. Nem számít, hogy most nem velem, hanem Vele, de örömforrása mellette van most. Kívánom, hogy mellette találja meg végre önmagát, és jöjjön rá arra, hogy az igazi élet, és boldogság valójában miről is szól igazán. Könny borítja el a lelkem, és szemem egyaránt.  Szörnyű érzés a hiányoD. 

Napok óta készülök rá. Rohadtul gyűlölöm már most az érzést, amit érezni fogok, de baromira tudom, hogy ez az időszak a tanuló utam. Tele vagyok hegekkel, sebekkel, zúzódásokkal, melyeket akkor szereztem, amikor elindultam, hogy felfedezzem mi is az-az élet, hisz fel kell nőnöm. Másztam hegytetőkre, mert senki nem mondta, hogy eleinte kis dombokkal próbálkozzak, így nagyokat csapódtam onnan leesve. Fel akarok mászni a hegy tetejére. Látni akarom onnan a kilátást. Nekem nem elég lentről, a fák közül óvatosan kinézni és látni a látványt. Én körbe akarok nézni, és látni, érezni mindent, ami odafent körülvesz.

 Tudom, hogy egyszer majd úgyis begyógyulnak, és emlék foszfányokká válnak, de egyelőre még érzem őket, bár napról-napra egyre kevésbé. Lassan, de biztosan eltűnnek. És egy nap, amikor nem számítok majd rá, már nem is lesznek láthatóak, érezhetőek, teljesen fel fognak SZÍVó’dni, mert a szívem eszenciája hatni fog rájuk.

Aztán hirtelen minden rossz érzésem elszáll, és átveszi a helyét a jó.  Imádom ezeket az érzéseket. Megnyugtat, átölel.

Tűnődöm ki az ablakon. Zenedallamok táncolnak a füleim lelkének. Imádom ezeket a zenéket, amit útközben hallgatok hazafelé. Nézek ki és bámulom némán, mosolyogva az eget.

Bármilyen zordnak is tűnnek a mostani kilátások, én most nagyon jól érzem magam az életemben. Néha elszomorkodok, de hát Istenem a világ legboldogabb lakója is olykor megzuhan. Tudom hová tartok, és azt is, hogy hamarosan meg fogok érkezni, oda, ahová elindultam. Mindent el fogok érni, és minden álmom valósággá fogja kinőni magát, mert a szeretet élteti.  Győztes mosollyal fogom az utolsó lépteimet megtenni a végÁLlOMásom előtt.

Szeretek élni. Szeretem, hogy nem csak létezek, hanem tényleg megélem az érzéseket, a pillanatokat, az élet nyújtotta eseményeket.  Hiszek a fentiekben. Hiszem, hogy létezik valami odafent, valami e világon túli, és érzem, hogy nap, mint nap mellettem vannak, és húznak előre. Hisz Ők már tudják, hogy amit hamarosan fogok látni, átélni, az nagyon boldoggá fog látni. Már most hálás vagyok, hisz bárhogyan is alakuljon a csoDámmal, az életem napról-napra ívvel felfelé. A boldogság felé. Megtaláltam önmagam és az utamat, ahol lennem kell most, amit nekem rendeltek, hoztak létre.   

 Hisz az életet a választások, a lehetőségek, a döntések, a szeretet, vagy éppen a gyűlölet, a kihívások, az álmok, a tettek tartják össze.  Az életünk döntések temérdeknyi mennyiségéből áll. Döntenünk kell, hogy bátrak leszünk, vagy hagyjuk, hogy a félelem kósza hullámai a tenger mélyére taszítson, ahonnan nagyon nehéz élve ki jutni. Eleinte kapálózol, próbálsz a felszínre törni, de a hullámok minősége, mennyisége, erősége emberfeletti. A Te kezedben van a változás kulcsa, és a választás is.

Egész út alatt hasonló gondolatok lépkedtek gondolataim peremén.

Békéscsaba végállomás. Kérjük, hagyják el a vonatot. A vonat nem közlekedik tovább.

Anya fülig érő szájjal vár a peronok közötti úton.

Annyira szeretem! Büszke vagyok Rá.

Húzom a bőröndöt felé.

Táncolnak bennem, körülöttem az érzések, a pillanat nyújtotta idill.

Érzem, hogy hamarosan nagyon jó dolog fog történni.

Végig gondolom, hogy a vonatút során újabb felfedezéseket tettem, és végül megint rá kellett, hogy eszméljek, hogy minden a legjobb úton halad, és módon alakul.

Egy igazi főnixmadár vagyok. Porrá veszek egy pillanat leforgása alatt, majd amilyen hirtelen elillantam, olyan gyorsasággal éledek újra, tele újult erővel.

Köszönöm.

Mi lesz a folytatás? Milyen új kalandok várnak rám holnap, és azután és azután?

Milyen bejegyzéssel fogok legközelebb érkezni?

Vajon hangjegyeken lépkedve a füleibe súghatom, majd újra a sziát?

Ez mind a holnap rejtelmes dallamának akkordjai.

Hamarosan újabb bejegyzéssel érkezek. Nem mondok szinte semmit, csak annyit, hogy mosolyogva fogadjátok, majd azt is!

Addig is legyetek jók! És szeressétek egymást feltételek nélkül!

Köszönöm, hogy vagyunk egymásnak!