Holnap indulás.
Nem akarok menni.
Eluralkodnak rajtam, bennem a gondolatok, miszerint nem szabad elmennem.
Mi lesz, ha elmegyek és az itthoniakkal az idő alatt történik valami és én nem voltam itt, nem tudtam hazasietni.
Mi tévő legyek?
Menjek? Vagy adjam fel?
Mennem kell, hisz kalandok várnak rám, és élnem kell a lehetőséggel.
Szedd össze magad Nóra. Nem hátrálhatsz csak úgy meg.
A mai bejegyzésemben a Bécsi nyári gyakorlatomról fogok írni. Arról, hogy milyen kalandok, újabb felismerések értek a három hét során, és milyen új élethelyzetekbe kerültem bele egyik napról a másikra, amíg itt éltem a mindennapjaimat.
Elég erős vagyok, hogy leküzdjem vagy hagyom veszni, és hátat fordítok mindennek és elmenekülök?
Ez hamarosan kiderül.
Eljött az indulás napja. Néhány óra múlva fel kell szállnom a különjáratra a csapattal és el kell indulnom Velük. Minden mondatomat a kell szó, erősíti. Tolongnak bennem az ambivalens érzések. Aztán egyik percről a másikra megnyugszok és tudom, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ez is értem történik. Búcsúzunk nagyban, majd mindent hátrahagyva elindulunk az idegenbe, mely oly kalandos, izgalmas mosollyal hívogat bennünket. Izgalmakkal, kalandokkal teli élmények várnak ránk. Új mindennapi szokások bontakoznak, majd ki körülöttünk a 3 hét alatt. Kíváncsian várom minden egyes percét. Cikáznak a gondolatok a gondolataim könyvtárában. Merengek ki az ablakon a messziségbe, körülölel a táj nyújtotta csend. Csodás érzések repdesnek a lelkemben. Érzem, hogy a 3hét során fantasztikus percekkel fogok gazdagodni. Új lehetőségek fognak megnyílni körülöttem, de mindeközben szakmai-, lelki fejlődésen is végig fogunk menni. Nyilván mindenkiben megfordul a gondolat, hogy milyen lesz ez az időszak, amit itt fogunk tölteni Bécsben. Vajon megfogunk-e felelni az elvárásoknak, és megfogjuk-e érteni egymást a tervezőkkel, akikkel az elkövetkezendő hetekben együtt leszünk. Igazság szerint, bárhogyan is alakuljanak a dolgok, mosolyogva fogok helytállni, mert mind a céljaim eléréséhez vezet.
Megérkeztünk a hadiszálásunkra.
Kíváncsian várom a folytatást. Kicsit ambivalens érzéseim vannak, de hiszek Önmagamban, így biztosan reggelre minden gondolatom a helyére fog kerülni és újult erővel fogok neki vágni a napnak.
Gyere holnap!
Megszólalt a mindenki által, annyira imádott ébresztőóra hangja. Kinézünk az ablakon, zuhog az eső. Mindenkit nagyon felvillanyoz a látvány. A szokásos reggel nyújtotta kép uralkodik a csend perceit körülölelve. Kotyog a kv, mindenki kócos hajjal ül a széken és bámulunk egymásra. Reggeli – time-olunk. Izgatottan nézünk elébe a mai napnak.
Megérkeztek az austraining munkatársai.
Szerencsére én még a mai napot megkaptam szabadnapnak. Rá tudok hangolódni az új környezetre. Tudom, hogy a három hét során rengeteg impulzus fog érni és én mindet izgatottan várom. Élveztük a napot. Főztünk, ettünk, kacagtunk a pillanat nyújtotta mosolytárgyakon. Nagyon jól érezzük magunkat együtt, így az elején.
Elérkezett az első munkával teljes napom. Kimásztunk az ágyból mindannyian, újabb kv-s, mókás percek vették kezdetét, aztán elindultunk a munkahelyemre.
Megérkeztünk.
Izgatott kis pihék szállnak fel – alá a gyomromban. Ott maradtam Velük kettesbe. Beszélgettünk, körbe vezettek, olyan jó érzéseket váltott ki belőlem a környezet és az adott pillanat. Minden porcikámat ellepték az apró libabőrök. Elkezdtek feladatokat adni. Régóta vágyom arra, hogy valaki a hatalmas temperamentumomat megpróbálja visszafogni. Olyan nagy szerencsém volt, hogy olyan munkákat kaptam, amihez nyugodtság, türelem kellett. Leírhatatlan érzések keringtek bennem. Eddig is biztos voltam benne, hogy a saját utamon járok, de a nap végére ez az érzés még erősebb lett bennem. Folyamatosan Deja vu érzésem volt, mintha ezt már egyszer átéltem volna. Leperget magam előtt milliónyi képkockák sokasága. Láttam, ahogy én is el fogom érni a sikert, amiről már oly régóta álmodok. Hazafelé az úton merengtem ki a metró ablakán és végig gondoltam a napomat. Néztem ki az üvegen és folyamatosan mosoly pillanat és libabőr zuhatag tört rám, közben pedig átölelt a nap sugara. Túl vagyok az első napon és csupa jó véleménnyel, és érzéssel gondolok vissza az elmúlt 8 órára.
Este múzeumoztunk, pont tökéletes program a nap zárásához, aztán hazaértünk, még egy kicsit beszélgettünk, és utána ki is lőtték a pizsit. Mosollyal az arcomon feküdtem be az ágyba és intettem búcsút a napnak.
Teltek, másztak, kúsztak a napok.
Egyre jobban kezdtem kiesni a komfortzónámon, ami eleinte nagyon rosszul érintett. A legrosszabb csak ez után jött. Elkezdtem azt érezni, hogy egy kalitka rácsai között fulladozok. A24év alatt, amit eddig megéltem, most először éreztem ezt a szindrómát. Úgy nőttem fel, hogy soha senki nem fogott vissza, nem szabott meg nekem semmit, ennek köszönhetően soha nem lázadtam, nem voltam az a tipikus hőbörgő tinédzser. Örökké hálás leszek a Családomnak ezért, hogy ilyen példák, ilyen közegbe nőhettem fel, és ez által ilyen emberré váltam, mint amilyen most vagyok.
Az idő alatt még itt voltam volt szerencsém elmenni egy showroomra, amit éppen a divattervezőm, Eva szervezett, akinél a gyakorlatomat töltöttem. Fantasztikus volt látni, amint megérkeznek a divattervezők, újságírók, potenciális vásárlók. Bár igazság szerint hánynom is kellett a látványtól. Elnéztem a ’Hölgyeket’. Nem igazán bírom elviselni ezt a képmutatást, és ezt a női viselkedési morált, ahogyan egymásnak jópofiznak kisebb – nagyobb alakításokkal, aztán kibeszélik egymást, amint lehet. Egy ilyen rendezvényen nyilván ez történik, de megpróbáltam nem erre koncentrálni. Egyetlenegy élt bennem. Győzni akarok én is, sikert sikerre akarok halmozni ugyanebben a szakmában, de úgy hogy soha semmit nem fogok magamra erőltetni és mindig önmagam fogok maradni. Tudom, mindenki ezekkel a gondolatokkal indul a siker útján, de valamikor az útjuk során ezt elfelejtik, és eladják a lelküket a siker érdekéért és elfelejtik, hogy honnan és hogyan indultak, kik voltak előtte. Nem akarok a sablonok útján járni, én másképpen akarom megváltani a világot és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog J
Suhant az idő.
Rengeteg szép helyen jártunk, és érdekesebbnél érdekesebb művészeti alkotásokat néztünk meg.
A konfliktusok fokozódtak. Sajnos a kísérő tanárok közül az egyik kicsit konzervatívabb volt. Már szinte mondhatni volt, hogy nem csinálhattunk semmit. Nem főzhettünk, nem mehettünk szinte sehova, 9kor már az ágyba kellett lenni és meg kellett történnie a villanyoltásnak is. Az ajtót nem zárhattuk be, ha jó kedvünk volt, akkor rögtön azon volt a hangsúly, hogy részegek vagyunk, és aki nem bírja, az ne tegye mondatok csapódtak az arcunkba. Kalitkába zártak. Kiestem a komfortzónámból. Újra elveszettnek éreztem magam. Nem találtam a helyem. Elkezdődtek a sablon napok. Már féltünk jókedvűnek lenni, mert rögtön azt hitte ittunk. Félve mentünk bárhová is. Alig bírtam elhessegetni a gondolatot.. felülök a vonatra és hazamegyek. Egyedül az tartott vissza, hogy ez a cselekedetem pénzbírsággal járt volna együtt.
Aztán egy nap….
Ültem az ablak mellet a metrón. Csodálatos érzés, ahogy a nap átszűrődik az üvegen és megtöri a sugarát. A combomat, szinte már égeti, olyan erős. Megyek munkába.
Szeretem a munkahelyemet. Mindenki olyan nyugodt, békés, megértő, segítőkész, pont a magyar mentalitásnak az ellentéte szerint élnek. Szeretek minden percet Velük tölteni.
Aztán újra kezdett bennem erősödni, hogy elegem van ebből a kalitka életből, amibe egy számomra vadidegen ember kényszerít bele.
Tudni kell, hogy amint már az előző bejegyzéseimben megemlítettem, hogy kirakóként tekintek az életemre. Sokszor van, hogy sétálok és találok elveszett, elkószált puzzle darabokat az utcán, életem bármelyik pontján. Itt is így történt. Az egyik délután, amikor teljesen elveszítettem már önmagam és minden megszűnni készült körülöttem, amiben eddig úgy hittem… felnéztem az égre, majd éreztem, hogy ráléptem valamire. Lenézek. Egy puzzle darab volt. Mosolyogva vettem fel, és boldogan tettem meg a következő lépést, mert ezáltal tudtam, hogy jó helyen járok. Hisz minden kigyűjtött, megtalált puzzle darab az életemet szolgálja, gazdagítja. És ez a 3hét során így ment folyamatosan. Nap, mint nap az utamba sodortak kisebb-nagyobb puzzle darabokat, és olyankor mindig tudtam, hogy a saját utamat járom.
Rohannak a napok. Hamarosan vége.
Egy bögre elkortyolgatott kv-val a kezemben tűnődtem el eddigi napjaimon, amit itt töltöttem Bécsben. Röpke képkockákként peregnek az események ebben a néhány másodpercig tartó emlék zuhatagban. Bögrényi pillanatok alatt végig szemlélem. Elgondolkodtató érzések veszik kezdetét nálam. Olyan bizsergető, minden porcikámat csiklandozó. Elmosolyodom. Teljesen rabul ejtettek az érzések által nyújtotta érzelmek. Puzzle darabokká hullnak szét és valósággá állnak össze a végén. Annyi minden történt már. Annyi új impulzus, gondolathalmazok sokasága, erős életcélok, és újabbnál –újabb körülmények értek. Cikáznak a gyomromban a gondolatok, melyek a perc nyújtotta élmények által születnek. Ujjongnak, olyan felszabadultak, de mégis ugyanakkor még mindig azt érzem, hogy egy kalitkába zártak. Sokat segít, hogy a főnököm, és a munkatársaim imádnivalóak, édesek. Folyamatosan tanítom Őket a legszebb magyar szavakra, amit nagy szeretettel fogadnak.
Indulok dolgozni.
Fantasztikus napom volt. Megkért Eva, hogy fotózzam be az új kollekcióját. Élveztem minden percét, hisz a fotózás az életem egyik fénypontja. A képek a facebookon és a onlineshopján láthatóak is lesznek.(már megtekinthető) Nagyon jó érzéssel tölt el. Hazafelé az úton ismét találtam teljesen magára hagyva 3 puzzle darabot. Ismét azt mutatta a sors útja, hogy jó úton járok. J
Eljött a perc, hogy felszólaljak, mert már nem bírom tovább. Mindjárt vége a három hétnek, és kalitkába vagyok zárva. Menni akarok egyedül várost nézni. Fotózni. Randizni önmagammal. Újra rátalálni önmagamra, így megtettem az első lépést. Elmondtam, hogy ez így nekem nagyon fura, és, hogy szinte már fulladok, és, hogy életemben először élem meg a szabadságvesztést, és hogy kicsit engedjenek szabadlábra, hogy visszatérhessek önmagamhoz.
Nyertem!
A Duna sodrásával párhuzamosan elindulok a parton. Egyszerűen imádom ezt a környéket és Bécs rejtelmeit, ami napról napra kibontakozik előttem. Minden olyan művészi és elvont itt. A graffitik és szabadtéren történő alkotások lenyűgöznek. Magával sodor teljesen, csak én vagyok és a gondolataim, és persze Oscar a fényképezőgépem, aki nélkül nem megyek sehová. Elkezdtem gondolkodni és rájöttem, hogy egy csodás dolog történt velem, amitől eleinte mégis megijedtem. El kellett hagynom a komfortzónámat, amitől megriadtam, de most már látom, hogy ennél jobb nem is történhetett volna velem. Hisz azáltal, hogy így alakult rájöttem, hogy ha az embernek vannak álmai, és valami maradandót akar alkotni, akkor bizony el kell hagynia a komfortzónáját. Igen! Hihetetlen, de ez így van!
Nekem sikerült! Neked is sikerülhet! Hajrá! Merj cselekedni, légy bátor, vágj bele a Valami Újba!
Elérkeztek az utolsó napok.
Kezdünk felszabadulni újra.
Elindultam utoljára a munkahelyemre, ahová az elmúl t 3 hét során mindig, oly nagy szeretettel mentem. Érdekes érzés megtenni az utolsó lépteket, utoljára teszek mindent, amit az eddig 3hét alatt minden egyes nap mindennapos lépteimként éltem meg.
Dolgoztunk a lányokkal, majd megebédeltünk utoljára. Érdekes érzés volt rájuk nézni, úgy, hogy előfordulhat az, hogy soha többé nem látom majd Őket, de a sors bármit hozhat. Most úgy érzem, hogy fogom még Őket meglátogatni életem során, de hát ki tudja addigra ki lesz és ki nem. Mindenki megölelt, kívántunk egymásnak minden szépet és mosollyal az arcunkon néztük egymást csendben. Elköszöntünk egymástól, megköszöntük egymásnak a vidáman együtt töltött pillanatokat. Mosolyogva csukom be az ajtót, és tudom legbelül, hogy életem során fogom még Őket meglátogatni. J
Hazafelé az úton minden léptemet lassan tettem meg. Néztem az égre és teljes öröm töltött el. Nagyon élveztem a munkát Velük. Hihetetlenül gyorsan telt el a 3hét.
Ebédeltünk, nevettünk, megtartottuk az utolsó meetinget. Végre elindultunk. Már csak néhány óra és Budapest szívében vagyunk és újra minden a megszokott kerékvágásba lendül vissza.
A buszon volt időm végig gondolni a Bécsben töltött három hetemet, ami tele volt kalandokkal, élményekkel, újabb tanító leckékkel, szomorúsággal, bezártsággal, szabadságvesztéssel, de mégis, ha visszaemlékszem rá, akkor mosollyal az arcomon gondolok rá.
Azóta is a komfortzónámon kívül élek, és eszem ágában sincs oda visszatérni. Oda, ahol minden olyan egyhangú, sablonszerű. A bécsi út során is rájöttem, hogy minden rosszban valami csoDa rejlik, amire csak az idő múlásával jövünk rá, de sosincs késő belevágni, elkezdeni a Valami Újat. Hogy mit hoz a jövő? Az még a jövő Dallamai közé tartozik.
Most búcsúzom Tőletek. Hamarosan újra jelentkezek a Valami újjal.
Addig is vigyázzatok magatokra és szeressétek feltételek nélkül egymást!
Köszönöm, hogy vagyunk egymásnak!