A mai bejegyzésem témája körülbelül egy évvel ezelőtt játszódott le bennem a villamoson utazva, elgondolkodva, roppant módon unatkozva a hazaúton.

                   *   Egy évvel ezelőtt *

Elkalandozok a gondolataimmal. A villamoson ülve tűnődöm el a körülöttem táncoló nagyvilági élet nyújtotta rejtelmein.

Olyan elgondolkodtató, megrémisztő a napjainkban lejátszodó  folyamatok. Mindenki el van mélyülve a kirakati világ nyújtotta rögeszmékben, felhergelt életsémákban. Már senki sem Önmagának és a Szeretteinek él, hanem a környezetnek, ennek a piszkos, romboló külvilágnak, ami napjainkban mindenkit bedarál és sablonná formál falai között. Már senki nem szívből éli meg a pillanatokat, hanem játszva, mondván, hogy mindenki őt nézi, és nem mindegy milyen összhatást látnak, ha ránéznek. Hazafelé az úton merengek ki a villamos ablakán. 

Nézek ki az üvegen és folyamatosan mosolygok a látványon. A pillanat nyújtotta látványtól a hideg is kiráz. Libabőr zuhatag tör rám folyamatosan, közben pedig átölel a nap sugara.

Megmosolyogtat az utca kirakatának látványa.

Gondolataim elkezdtek játszani. Nézek ki az ablakon és elgondolkozok a világ kertjének az életéről. Manapság a kedves, figyelmes ’Élőviragok’ már divatjamúltak, hisz Őket gondozni is kell, hogy ne hervadjanak el, sok energiát kell fektetni bele, időt kell rájuk szentelni. Igénylik a mindennapos szeretetet és a törődést. Napjainkban kevés Kertésznek van erre energiája, türelme és ideje. Sokkal egyszerűbb egy ’Művirág’ tartása. A Művirág is tud szép, vidám, kedves képet festeni a külvilágnak a kirakat élet ablakából kinézve, és másrészt még uralkodni is lehet felette, és ha még szerencséje is van, akkor még boldog is lehet vele.  Viszont eljön majd az idŐ a Kertészeknél is, amikor arcon üti majd Őket a gondolat, a valóság, úgy a harmincas éveket taposva, hogy lehet mégiscsak ’ÉlŐvirágot’ szeretne. Itt és most megadna Neki bármit. Olyan komolyan fogja gondolni, amilyen komolyan még soha semmit eddigi élete során. Végiggondolja majd egy borús hétköznapi délután... Hagyta elhervadni azt az élŐvirágot, aki minden öntözést, türelmet, gondoskodást, percet megérdemelt volna. De akkor már, hogy is mondjam?! Ja, igen..már LEHET túl késŐ lesz...
és a Kertész, majd magára marad csomó macskájával, a klasszikus regényeivel jobb esetben,és a Művirágjával.A fájó gondolataival randizik majd a tornácon, kezében egy bögre forró csokival. Az adott pillanatban nem lesz egyedül, mert ott fog mellette ülni a Művirágszál, de mégis egyedül fogja magát, majd érezni. A társas magány érzetének minden betűje fog végigfutni rajta. Ül majd és bámul, majd maga elé a társas magányban. Elgondolkozva azon, hogy egy 'NAGY' él'Ő'virág gondozása helyett Művirágokat tartott és gondozott..bulizott, amit akkor is megtehetett volna, ha egy élŐvirágot választ, hisz a bizalom a legfontosaBB. Az igazi Élővirágok tisztába vannak azzal a ténnyel, hogy az Ő értékük felbecsülhetetlen, így szabadon szeretik a Kertészüket, feltételek nélkül és hagyják társasági életet élni, kibontakozni, és támogatja mindenbe, amit a Kertésze szeretne élete során elérni és úgy szereti, amilyen és nem akarja formálni, a saját életszemléletét, gondolatait ráerőltetni. Úgy szereti amilyen, hisz így Önmaga.

 Ott van mellette jókedvben vagy éppen bánatban, gazdagságban és szegénységben IS! és a leghevesebb indulatok után is mellette áll, és a gyökereit nyújtja, hogy együtt folytassák a közös kertjükben a felfedező utat. Lehet, hogy foglalkozni kell velük és nem elég havonta egyszer a fürdőkádba berakni és lezuhanyozni róla a port, de megéri. A végén a Kertész ott fog állni büszkén, önfeledt mosollyal fog ránézni élete értelmére. Az Élővirágjára, aki gyönyörűen fog visszatekinteni rá, a szabad boldogság nyújtotta vidámsággal.

Hidd el, megéri az erőfeszítést, hogy Valós virág(ok) között éld meg/át a pillanatokat, amik körülvesznek ebben a hatalmas élet rejtette kertben... 

Hajrá!