Utazok.

Utazunk.

 Ismeretlen, kietlen tájakon.

Nézek ki az ablakon.

 Minden, olyan nyugodt.

Nem jártam még erre, de mégis úgy érzem belül, mintha már ismerném minden egyes zig – zúgát. Jártam erre valamikor nagyon régen, lehet álmaim világában, de jártam már itt. Érzem. Leszállok a troliról. Tudom, hol vagyok. A levegŐm utcájában. Zenélő, éjjeli tücskök ciripelő muzsikája követ az utca rejtelmei között. Hozzá tartok. A kitekintős, világot járós időszakunk óta nem láttam. Én írtam akkor egy búcsúlevelet, Ő boldog lett valakivel. Nem velem, hanem mással. Szerette. Azt, hogy szívből szerelmes volt e vagy csak pillanatnyi szeretet szerelmet érzett a már régóta kinézett lány iránt, ami egyik pillanatról a másikra teljesedett be, csak Ő tudja, bár lehet még Ő sem. Szinte észre sem vette, de már a #love #forever hashtagek szállingóztak a közösségi oldalakon a lány felől. Forever? Örökké? Sokan a mai kirakat világban nincsenek tisztában a szó hatalmas jelentésével. Végig sem gondolják. Kimondják, leírják gondolkodás nélkül, aztán jön egy két hevesebb veszekedés, konfliktus, és rögtön elfelejtik, hogy mit ígértek. A szerelem, ami addig olyan „erős” volt, már a múltba szállt. Tudod egyáltalán, hogy mit jelent az, hogy szerelem?  Bár ott, ahol a lány a húgát és a barátait használja fel arra, hogy engem tudjon követni instagramon(mert privát a fiókom)  és láthassa a képeimet ott nem lehetett soha olyan erős forever, love érzés. 

Azóta újra szabad lett.

 Megérkezek a 27-es számhoz. Minden porcikámat libabőrök lepték el. Végre újra láthatom, hallhatom csilingelő hangját, láthatom kedves, sejtelmes mosolyát. Csengője még most sincs, így írok neki.

-          megérkeztem.

-          megyek.

Az ajtó hirtelen kinyílt, de sehol senki se fogadott.  Lábujjhegyen lépkedve, zörrenésmentesen léptem át a kapu küszöbén. Meglepődött arccal szétnéztem a belsőudvarban, hátha látok valakit. Sehol senki!

Megállok az ajtójánál. A 6-os szám előtt. Jó látni újra ezt az ajtót.  Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy hátulról közelít hozzám valaki. Valaki, akiről nem tudom kicsoda, és mit akar tőlem. Egyszer csak befogta a szemem. Ő az. Megismerem az érintését. Ezer közül is felismerném, olyannyira belevésődött az elmémbe az érintésének stílusa. Megfogom a karját. Végre újra érzem. Annyira szeretem ezt a pillanatnyi percet, majd suttogva hátra fújok egy sziát. Megfordulok. Mosolyog. Mosolygok. Ő az. Táncol a boldogság körülöttünk. A szemében látom a boldog tükörképem. Elgondolkodok. Nem tudom, mit tegyek. Ismét elkalandozok, hogy ez jó lesz e így? ! Megijedtem. Megint! Félek. Tőle(D) félek. Miért? Talán, azért, mert tényleg Te vagy a világom, a minDenem? !  Észhez kapok. Itt van előttem és megint a futáson gondolkodok. Hirtelen elillan minden félelmem és megölelem. Érzem az illatát, ami mindig érezhető utána napokig a ruhámon, ha éppen nem vagyok vele, akkor is velem van. Megfogom a kezét és együtt átlépünk a küszöbön a holnapba.

.

Szemembe sütő napvilágra ébredek ezen a gyönyörű boldog délelőttön. Madarak csicsergése simogatja fülemet és az eső utáni friss illat nyújtotta érzés csalogat ki az ágyból. Csodálatos érzések uralkodnak bennem. Egy pillanatra mégis megtorpanok. Eltűnődöm a tegnap estén. Vajon valóság volt e vagy egy álom, egy illúzió. Emlékképek villannak át az agyamon, ami egyben megnyugtató, és aminek örömei végigfutkosnak a testemen. Félelemmel, de úgy döntök, megfordulok, hogy minél hamarabb megbizonyosodjak a felesleges aggodalmaimról. Ahogy megfordulok, ott fekszik mellettem. Lenyűgöző a látvány. A látvány, hogy végre Ő fekszik az ágy túloldalán. Fel is teszem a nagy kérdést, mit tettem, amiért egy ilyen fantasztikus csoDát kaptam az élettől, de ha őszintének kell lennem, megérdemeljük egymást. Két ilyen remekműnek együtt kell lenni, ha már találkoztak az életben. Olyan felemelő látni, amilyen nyugalommal alszik mellettem. A szája sarkában most is ott bujkál az őszinte apró mosolya, mint ahogyan mindig. Esküszöm, megbabonáz a látvány. Imádom ezt a Férfit. Hálával teli szívem köszönetet mond, azért hogy Őt kaptam életem boldogítójaként. Eddig is tisztába voltam az érzéseimmel, de most, ezek az érzelmek még erősebbé váltak. Lábujjhegyen tüstént kiszállok az ágyból, és kitipegek a „teraszra”. Szenzációs a látvány, ahogy az opálos égbolton a rózsaszín minden egyes árnyalata szabadon, cikázva játszik. Milyen csodálatos, így ébredni és kezdeni egy szombat reggelt. Rég volt ilyen boldogságban részem. Úgy érzem most magam, mint anno körülbelül a 16. életévem valamelyik napján. Gyerekes izgalmak uralkodnak a gyomromban. A történtek álomszerűen szövődnek egymásba. Elképesztő, hogy mekkora fordulatot tud venni az ember élete néhány órácska alatt. Felteszem magamban a kérdést: Vajon most, hogy lesz tovább? ! Majd a nagy gondolkodások közepette valaki a vállamra teszi a kezét. Megismerem az érintést. Végig fut rajtam milliónyi, kicsinyke libabőr barát.

-          Jó reggelt Nóra.

Imádom, amikor így hív. Világ életemben utáltam a nevem, de Ő megszerettette velem. A hangsúly és a hanglejtés, ahogyan kimondja a nevemet, és a mosoly, amit hozzá billent, valami lehengerlően tökéletes.

-          Jó reggelt levegŐm

Elkezd kalandozni a hátamon az ujjaival, majd nagyon - nagyon szorosan magához húz. Érzékelteti velem, hogy az Ő karjaiban, biztonságban vagyok, nem kell félnem. Szorosan állunk néhány percig, teljes lidércnyomás van rajtam, majd a fülembe suttog. Mosollyal eluralkodó számmal megcsókolom és válaszolok neki suttogva röviden, tömören. Hirtelen rám telepedik a fáradság, de azon nyomban próbálom elűzni, hisz mit képzel, hogy egy ilyen csodás pillanatban, mint a mostani pont ezzel leszek elfoglalva. A boldogság olyan erős bennem, hogy fokozott túlműködése vehető rajtam észre. Nagy lendülettel összeszedjük magunkat és neki vágunk Budapest boldogításának.

Elkészültünk.

-          Csipkedd magad! rengeteg a mai teendőnk - szólt hozzám.

És azzal a lendülettel már nyitottuk is az ajtót, hogy elinduljunk a nagy felfedező körútra.

Kilépünk az utcára és azon nyomban egymásra pillantottunk. Vajon most hogyan tovább teszem fel magamban a kérdést. Majd a kezét felém nyújtja, én pedig boldogan, szememmel jelezve, hogy mekkora boldogság tölt el, ebben a percben, a sajátomat is odanyújtottam neki. Kezünket szorosan összekulcsolva indulunk dallamosan előre a jövő zenéjébe.