Egy bögrényi pillanat leforgása alatt elmerengek. Nézek ki az ablakon és nem látok ki magamon.

Leperegnek szemem előtt a múltba veszett felesleges emlékképek, melyek ordítanak a szobafogság átélése miatt. Ki gondolta, hogy könnyű elhagyni, aki soha nem is volt a miénk teljesen.

Sétálok. Sétálunk.

Rám néz, de inkább elfordul, nem akar a szemembe nézni. Ha tehetném, ujjaimmal kibogoznám a feszültség görcseit.

Mosolyog! Mosolygok!

Merülök! Merülünk! Nagyon’ távol ’egymástól’.

Sétálunk.

Mindketten Budapest szívében.

 Fogjuk egymás kezét. Ő az Övét. Én is az Övét! Másét! Nem egymásét!

Hiányzik a másik. Mégis Két külön úton járunk.

Ti jobb oldalt, Mi bal oldalt.

Sétálunk.

 Hiányzol!

Szeretném a Te kezed fogni.

 Hiszem, hogy ez csak egy pillanatnyi ostobaság.

 Szeretném a kezedet fogni. A Tiedet!

Sétálni, de! Veled!

Hallgatni a hangod. Szeretnék mosolyogni, de! miattad.

 Űr van bennem. Tombol a lelkem.

Körülnézek, várok apró mosollyal a szám szélén, hisz nincs nálad boldogabb percet ajándékozó a világon, amire várhatnék. Te vagy a min’den és még több, a levegŐm.

Ühüm.Tényleg!

Néha, úgy érzem, kivágnálak magamból, ha tudnám, melyik részemnél nőttél belém.

Elmegyünk egymás mellett.

Idegenek vagyunk!

Gondolok rá(D)!

Szeretném kimon’dani ! Szeretnék  a perceinkkel újra szágul’dani.

Visszanéztem! Te is!

és mosolyogva engedtük el a pillanatot,mely hirtelen s z é t h u l l o t t.