Nem akarok elfelejteni néhány percet sohasem. Így sem, hogy másnak a kezét fogod, mást simogatsz meg, másnak súgod a fülébe a világ legszebb szavait. Most elsétáltál, mert másfelé hív az utad, de én ezt megértem, elfogadom. Hisz ettől a kerülőtől most boldog vagy, vagyis annak tűnsz, bár a szemed mélyén látok egy olyan elfojtott érzelmet, amit lehet még Te magad sem mersz észrevenni. Bár ezt valójában csak Te tudod ott legbelül, ha egyáltalán bemered ismerni magadnak azt, hogy ez egy pillanatnyi „elvagyok’ boldogság vagy szívből érzed. Keresed a helyed a világban, de nem leled, de hidd el, hogy egyszer megfogsz érkezni és legbelül fogod érezni, hogy életedben most először tényleg boldog vagy, mert a saját utadra léptél. Bárhogyan is alakuljon a jövŐ..most szeretettel engedlek el, de a közös perceinket szeretném megőrizni. Szeretném, hogy itt hagyd nekem ezeket az emlékképeket, mert ezek a percek voltak a legszebbek, amikor megtanultam, hogy mi is az önzetlen szerelem, a feltétel nélküli, mindent elsöprő szerelmi szeretet. Általad ismertem meg a világ legszebb érzéseit, érzelmeit és bárhogyan is alakuljon, bármerre is sodorjon Bennünket a jövő dallamai, én mindig szeretettel fogok gondolni rá(D). És éppen ezért most elengedlek, az emlékeket megőrizve. Egy képzeletbeli simogatással búcsúzom el Tőled, az emlékektől és azoktól a legkedvesebb pillanatai(m)(nk)tól, amit veleD éltem meg. Fogok egy cetlit és egy tollat, majd egy határozott, elszánt mozdulattal még mielőtt meggondolnám magam, felírom a neve(D) rá és meggyújtom és a hiányoddal együtt a szélnek engedem. Mosollyal az arcomon intek búcsút a cetlinek és hunyom le a szemem, hogy lezárjak egy szomorú időszakot. Tudom, érzem, hogy percek, órák, napok, hetek, hónapok, talán lehet, hogy évek elmúltával, de visszatérsz, majd mindennapjaimba. Egyetlen egyet remélve, hogy nem lesz túl késő addigra. Tudok várni, de örökké nem tehetem. Ordít belőlem a gondolataim érzelmi világa, amit ebben a percben átélek. Keresem a kifejezést, amivel körbe tudnám írni, de nincsenek rá szavak. Próbálom a hiányodat jól kezelni, de az erre szolgáló izmaim már rég felmondták a szolgálatot. Egy őszinTe mosollyal az arcomon írom ezeket a sorokat, melyeket ebben a pillanatban lehet, pont Te is olvasol éppen. Egy késleltetett lelki reakció uralkodik el rajtam, már 2,5 hónapja, hogy kiléptél teljesen a pillanataimból és nem láttalak. A hangod, azóta is cseng a fülemben, olyan imádnivaló és min’Dent felülmúló! Hatalmas szeretettel gondolok rá(D), ebben a pillanatban is. Bár itt ülnél velem és egymásra mosolyogva, öledbe hajtott fejjel, írhatnám a kedves soraimat. –Hiszek a csodákban - a sorsban – Bennünk – Benned – Bennem - az álmaimban - a vágyaimban - a jövŐmben – az elmúlt 5év történéseiben. Szeretlek! minDen’nél jobban! Volt, hogy úgy bele tudtam keseredni a hiányoDba, hogy nap, nap után csak szenvedtem nem törődve semmivel.  Fájtak az érzések már, amit éreztem irántad, a hiány szorított, a mellkasomon dörömbölő, éles köveket éreztem sorakozni. Éreztem a vágyat - azután, aki nincs most velem, elnehezítette a gondolataimat a hiánya.

Tudod a pillanat, amikor ráeszmélsz, hogy függő lettél. Amikor már a hangulatodat meghatározza, hogy mit tesz vagy éppen mit nem. Amikor már káros szenvedélyként tör ki belőled, akkor, ha rá gondolsz. Várod örültem, hogy vele legyél, halld a hangját, lásd a mosolyát, újra megérinthesd. Örülsz minden kis jelzésnek, amiben azt látod, hogy  ….  Aztán hirtelen végül rádöbbensz, hogy kezded önmagadat elveszíteni, kifordulsz önmagadból csak azért, hogy neki jó legyen, miközben a legnagyobb hibát követed el, mert miközben eltávolodsz ez által önmagadtól, egy időben tŐle is, hisz nem önmagadat adod, hanem egy neki formált személyiséget. Az elmúlt évek során egyik percről a másikra változott heves természetem. Ambivalens érzések törtek bennem felszínre, amit sem én, sem pedig Ő nem értett.

Hol úgy éreztem, érezted, hogy közeledek, hol meg csak egy játékszerként kezeltük egymást. Csapongtak gondolataim hol jobbra, hol balra, utat nem ismerve kószált tengelye körül. Olykor, annyira beleéltem már magamat az érzéseim hadába, hogy nap, mint nap csak szenvedtem, el voltam keseredve sorsomtól, a jelen pillanattól. A hiánya dübörgött a testemben, a fájdalom szorított belül, fokozott levegŐhiányt éreztem. A szerelem, amit érezek iránta, már inkább fájdalmat okozott, mint boldogságot. A vágy utána, ami elhatalmasodott felettem, már kínzott, fojtogatott, mint simogatott és táplált volna. Fájtak a gondolataim, érzéseim, melyek üvöltve zuhantak képzeleteim peremén le a mélybe, utat törve előre. Minden porcikám már vonszolva élte meg a jelen pillanatokat, amiért nincs most velem. rANDIzva a gondolatimmal kezdtem rájönni, hogy az iránta érzet hiány, már annyira úrrá lett felettem, hogy kezelhetetlenné vált. Meghatározta a mindennapjaimat, a viselkedésemet, a hangulatomat, ahogyan már írtam nem voltam önmagam. Káros szenvedélyemmé vált. Megbolondított a válasz nélküli kérdések özön tengere.

Tolakodva, tátongó űrrel rohamoznak a gondolataim peremén mondatok sokasága, kérdőjelekkel a végükön, de választ nem kapok. Beletörődöm és félrelépek az útból, a boldogságából.  Egyetlen egyet szeretnék, azt hogy boldog legyen, és ha ehhez az kell, hogy kilépjek az életéből, akkor megteszem. Hiszek a sorsban, hiszek a sorsunkban, hiszek bennünk, hiszek abban, hogy minket egymásnak szánt a sors, és hiszek abban, hogy egymásra fogunk találni.