Azok a bizonyos momentumok, amikor körülölel a napfelkelte dallamos játéka, és közben csiklandozza a reggeli kotyogós kv illata az orrodat. A másodpercek, amikor mezítláb sétálsz a fűben, és magával ragad a természet. A napok, amikor megigéz a végtelenség érzése szaladva a mezőn, és közben beletép a sejtelmes szellő a hajadba. A pillanatok, amikor a számodra legkedvesebb ételed, borod ízvilágát érzed, és közben egy gasztronómiai utazáson veszel részt általuk. A pillanatok, amikor átöleled az édesanyádat, a gyermekedet, a szerelmedet. Minden egyes nap, amikor a naplemente a színpaletta ezernyi árnyalatát festi fel az égre, és közben hallgatod a madarak kedves koncertjét. Az esték, amikor világító szentjánosbogarak kísérik utadat, és az éjszakák, amikor sok kis csillag vigyázva néz le rád.

Léleksimogató érzés, amikor este locsolok, és közben saxophone zene szól. Tudjátok milyen jó impresszió palántázni, veteményezni? – és egész nyáron, sőt még ősszel is a saját kertedből begyűjteni a főzéshez szükséges egészségforrásodat? – Röviden – tömören, lebilincselő élményt nyújt. Répa, retek, mogyoró, korán reggel, ritkán rikkant a rigó és még sorolhatnám. – Remélem idén is hasonló kaland vár rám a zöldség pajtásaimmal. Tudtátok, hogy nem mindegy a zöldségeknél sem, hogy ki melyik szomszédságába kerül? Hiszen náluk is úgy van, mint nálunk, embereknél. Vannak, akik erősítik egymást, de egyesek pedig gyengítik. Vannak, akik cimborák, egyesek pedig ki nem állhatják a másikat, ha egymás mellé kerülnek. – Aranyosak, tényleg azok.

Napjainkban, a körülöttünk táncoló világ arra sarkal, hogy akkor vagyunk értékesek, és akkor lehetünk csak boldogok, ha gazdagok, sikeresek vagyunk, és magazinba illő külsőnk és életünk van. Ránk tették a nyakörvet, és félelmetes mennyire meg vagyunk vezetve három éve. Régen is meg voltunk, valóban így van, de amióta berobbant a ,,Voldemort” vrs, amit nem nevezzünk nevén, mert ha már egyet tüsszentesz vagy fújod az orrodat a buszon, akkor a hatósugaradban lévő emberek szétszóródnak egy szempillantás alatt, és aki bújt, aki nem, én megyek játékot játszanak.

Rengetegen szeretnénk tökéletes életet, tökéletes külsőt, olyat, mint amit az influenszerek közvetítenek felénk. Én szeretem, hogy nem tökéletes az életem, és én sem vagyok az, és azt is szeretem, hogy nem is szeretném, hogy az legyek. Vajon manapság hányan vagyunk, akik szoktak önmagukkal is randizni? ! – Nekem az egyik kedvenc időtöltésem.

Fura egy világot élünk – szoktam mondani. Hány házasságnak kell még gallyra mennie; hány gyereknek kell felnőnie elvált szülők mellett, hogy egyszer csak rájöjjünk, hogy a családnál nincsen fontosabb? ! Egyre több időt töltünk a pénzkereséssel; azzal, hogy még több, és még divatosabb tárgyakat vásárolhassunk, és mindeközben elveszítjük a világ legnagyobb kincsét. Eladjuk luxus, drága holmikért cserébe, a világ legszebb perceit, a családdal, az igaz barátokkal töltött pillanatokat. Ahelyett, hogy a nyugalomnak, a békességnek élnénk hétvégén, helyette otthon is dolgozunk. Ahelyett, hogy a szerelmünkkel, a gyerekeinkkel lennénk, akikkel filmezhetnénk, nevethetnénk, összebújhatnánk, helyette inkább a felnyitható munkagépünkbe bújjunk, amit órákon keresztül bámulunk. Pedig tudjátok, hogy szól a nóta : 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás – hát erről önfeledten megfeledkeztünk. Aztán pedig az elvesztegetett pillanatokat, elkezdjük kompenzálni. Smukkokat vásárolunk, hogy kompenzáljuk a hiányosságokat, és közben nem vesszük észre, hogy a szeretetet, az együtt töltött időt nem lehet pótolni Deák Ferenc portréjával színesített papírfecnivel, de ,,értékes”, mégis értéktelen tárgyakkal sem.

Útelágazások. Útkereszteződések. Életünk során sokszor találjuk magunkat, olyan helyzetben, ahol felmerül elménk peremén a kérdés, hogy merre is menjünk tovább? ! Vajon hányan tesszük fel azt a kérdést ilyen helyzetben, hogy merre menjek tovább, úgy, hogy békében és boldogan élhessek? Melyik utat válasszam, ahhoz, hogy libabőrös legyek a végeredménytől? !

Emlékeztek arra, hogy gyermekként hányszor, de hányszor tették fel nekünk azt a már oly elcsépelt kérdést, hogy mi leszel, ha nagy leszel? ! – Aztán, ahogyan teltek az évek, úgy bővült a repertoár. – Van diplomád? Hol dolgozol? bla-b-l-a-bla..

Őszintén szólva, minden egyes alkalommal, már a könyökömön jöttek ki ezek a kérdések. Így a 30-as éveket taposva is érkeznek sablonos kérdések, hiszen mi mást is kérdezhetnénk egymástól? ! – most mosolygok – Van már család? – Hány gyereked van? Miért hagytad abba a divattervezést? És a többi fantörpikus kérdéslavina, amivel bombáznak nap, mint nap. Miért is hagytam abba? ! Erre a kérdésre nagyon egyszerű a válasz. – Azért, mert a gyomrom és a lelkem nem tudta már befogadni azt a felszínes világot, amit ez a hivatás képvisel. Az évek alatt rengeteget változtam. Távol állt tőlem minden esemény, mert már a gondolatától is émelyegtem, ha arra gondoltam, hogy meg KÉNE jellennem. A későbbiekben erről is mesélni fogok, hogy milyen utat jártam be, de végül meghoztam a végsődöntést, és vele együtt letettem egy iszonyatosan nagy terhet is.

Itt ülök a szanazugi stégen, és merengek a messziségbe, és azon tűnődöm, hogy Édes Istenem, bár feltennénk egymásnak az egyik legfontosabb kérdést. Azt a kérdést, amire, ha valaki tényleg őszintén igent tud mondani, az felér mindennel. Mert lehetsz diplomás, gazdag, sikeres; és meglehet, hogy megfelelsz a környezettednek, de közben elképzelhető, hogy magadnak nem, mert még másoknak akarsz megfelelni, addig elmulasztod a pillanatokat magadtól. Lehet gyönyörű autód, szép-modern házad, és lehet, hogy a közösségi médiát a legújabb almás nokiádon görgeted, de valójában nem itt kezdődik a boldogság, nem itt kezdődik a lelkibéke. Hiába teszel meg mindent úgy, ahogyan a közönség, a család, a világ, a bulvár, a social média „megköveteli” tőled, közben elfelejtesz önmagad lenni. A nagy megfelelési kényszer falai között elmulasztod a világon a legfontosabbat, azt, hogy önmagadat szeresd, hogy igazság szerint, ki is vagy Te valójában. Megfeledkezel arról, hogy Te mire vágysz valójában, arról, hogy tulajdonképpen mi is tenne boldoggá téged; nem mást, hanem téged. Megfeledkezel a szelídségről, a már oly elfeledett alázatosságról, a békességről, az empátiáról. Arról, hogy ha jót teszel, azt önzetlenül tedd. Ha adsz, akkor feltételek nélkül, és ne feltételekhez kötve. Ha segítesz, azt ne azért tedd, mert cserébe vársz valamit, hanem azért, mert örömmel tölt el, hogy ma is tettél másokért valami jót. Az életünk során rengeteg mindent veszítünk el, de azt sose fogjuk, amit másoknak adunk.

Elfelejtjük, hogy mindenki szabad akarattal rendelkezik, és senkire nem erőszakolhatunk, olyan érzéseket, amit a másik fél nem érez. Hiszen mindannyian annyira, de annyira egetrengetően mások vagyunk, és ez így van rendjén. Ettől olyan színes és izgalmas a világ.

Basszuskulcs – már bocsánat a szóhasználatért. Minden ilyen sablonos kérdészuhatag után, eltűnődöm, hogy miért nem kérdezni meg Tőlünk senki azt, hogy boldog felnőttek lettünk-e? Hiszen lehetünk sikeresek, elismertek, kiváló munkahellyel és referenciával az önéletrajzunkban, ha közben mindezt boldogtalanul éljük át, esetleg még társasmagányban is. Szerintem a legtöbb ember nem is tudja átélni, de még elképzelni sem, hogy milyen a valódi boldogság és lelkibéke. Amikor nem tárgyak vásárlásában, a pénz hajszolásában keressük a jót, a számunkra boldogságot jelentő érzéseket, pillanatokat, hanem olyan dolgokban, ami nem a zöldhasú papírról, a tekintélyről, és megfogható dolgokról, hanem a megfoghatatlan, de ugyanakkor érezhető pillanatokról. Életünk nagy részében nagy dolgokban keressük a boldogságot, a megérkezést, a jövőt és a jelent is, aztán egyszer csak, ha a „szerencsések” közé tartozunk, akkor rájünk, hogy a kis dolgokban vannak a legjobb és legnagyobb dolgok; azok, amiket egy életen át a nagy dolgokban kerestünk, szinte már rögeszmésen.

Itt állunk, ebben a jelenleg kilátástalan világban, és ezt nem azért írom, mert negatív vagyok, hanem mert látom, hogy mivé válik a világ. Látom, kutatom a miérteket. Látom, hogy mikről beszélek évek óta alátámasztott bizonyítékokkal, és most, napjainkban mind a valóságunk része. És mi ettől függetlenül, a legtöbb dolgot úgy tesszük, hogy majd 10 év alatt visszatérül, és a többi... Eljött végre a pillanat, amikor csak a jelennek szabad élni, hiszen ki tudja holnap mi vár ránk, ebben a furcsa, kiszámíthatatlan világban.

Tudjátok, mennyire boldoggá tesz az, amikor a természetbe vagyok, és önfeledt kacagással rohanok a bálák között, miközben göndör fürtjeimet tépi játékosan a szél? ! Vagy amikor a bálára felmászunk, és megnézzük a nyári naplementét?! Tudjátok mennyi szabad érzés áradhat el az ember lelkében, amikor suhan a gáton, és közben üldözi a naplementét?! A pillanat, amikor a Szanazugi homokos parton kibontunk a ludak társaságában egy ,,joytopot” és nevetünk. Tudjátok milyen vicces, amikor a napi topjoy üzenet is kinevet és szívat bennünket?! Imádom, a kora reggeli madárcsicsergés dallamait, melyet minden reggel meghallgatok, miközben önmagammal randizok egy bögre fekete keretei között.

Minden szabadidőmet a természettel és a számomra legfontosabb emberekkel töltöm, ami felbecsülhetetlen. Hiszen ezeknek a pillanatoknak a megélését lehetetlen tárgyakkal kompenzálni. Már nincsen mindenkinek helye a kanapémon, és az asztalom körül is kevés szabad szék van. Idővel rájöttem, hogy a mérgező emberek inkább foglalják a helyet másnak a szófáján, ettől függetlenül kívánom, hogy egy nap Ők is ráleljenek a lelkibékéjükre, és arra az útra, ami a legjobbat hozhatja számukra.

Régen más voltam. Kergettem a dolgokat, ragaszkodtam az elképzeléseimhez, mára már nem. Mindent Istenre bízok, legyen meg az Ő akarta, hiszen Ő tudja a legjobban, hogy mire van szükségünk, így mindent az Ő gondviselésére bízok. És amióta így járom az utam, egyre nagyobb a lelkibékém és a nyugalmam. Hiszen, ha nincsennek elvárásaim az életemmel és a történésekkel, a jövőmmel kapcsolatban, akkor nem érnek csalódások. Ha hiszek és bízok Istenben, abban, hogy jót tartogat számomra, akkor fog igazán minden puzzledarab a helyére állni, akkor fog valójában megnyílni a világ. Hiszen tudjátok jól, hogy már évek óta kirakóként tekintek az életemre, és minden egyes ember, esemény egy-egy puzzledarab az életem kirakójához. Érdekes, mert olykor egyes kirakós darabokat, át kell adnunk másnak, hiszen hiába passzol formailag a kirakósunkba, ha minta szempontjából nem. Ilyenkor bármennyire is nem szeretnénk, de át kell adjuk másnak, hogy egy nap neki is teljes lehessen a kirakója.

Furcsa napok vannak mostanában; valaki érzi, valaki nem. Darabokra hullik a világ körülöttünk. Látom, érzem, de ez idő alatt az én hittem mégis nő, mert a közelgő változásoknak meg kell történniük, hogy egy nap újra minden a helyére kerülhessen.

A minap feltettek nekem egy kérdést. Azt, hogy mit csinálnék, ha bármit csinálhatnék?! – Azonnal, gondolkodás nélkül mondtam rá a választ. Mert, ha valamiben rendíthetetlenül biztos vagyok, akkor nem kell hozzá gondolkodási idő. Ezért szoktam mondani az érme feldobásánál. Ne azt nézd, hogy az érme melyik oldalára esik, hanem azt, hogy még pördül a levegőben, az idő alatt, melyik végeredményre vársz.

Ki is az a Nóra lány?!

1992.10.26 9:30-kor megszületett egy kislány. A lány, aki kacagva üldözi a napnyugtát. A lány, aki nevetve áll fel a földről, ha egy kis gally satuféket mond a görkorcsolyájának. A lány, aki ha bunkó vagy nyers is, de mindig őszinte, és felvállalja, ha valamit nem tud a lelke és a gyomra befogadni. A lány, aki kézzel eszi a pizzát, mert neki úgy esik jól, és nem izgatja, hogy a körülötte lévő asztalnál ki mit mondd. A lány, aki kiáll az igazságért és a korrupt világ ellen. A lány, aki sok ember szívének kedves. Mindig is egy úttörő voltam, aki feszegeti a határokat, de nem lépi át, ha nem muszáj.

Milyen furfangos és szeleburdi szél fújhatott azon a hétfő őszi napon? ! Ki vagyok én? Honnan jöttem? Kivé váltam? Ismersz egyáltalán?! Látásból, hallásból, vagy csak lazán elkönyveltél első látásra?!

Tudjátok, számtalan érzés, gondolat cikázik bennem, ebben az elkószált pillanatban is. Cigánykereket dobbantva elmém peremén. Szeretnék a soraimmal világosságot ébreszteni az olvasóim gondolatvilágában. Szeretném, hogy a soraimmal elültessek egy-egy aprócska magot Benned, Bennetek. Szeretném, ha számtalan ember szívét, lelkét, elméjét ébreszthetném fel, így hamarosan visszatérek a blogíráshoz. (www.akirakoslany.hu)

Köszönöm, hogy velem tartottál, és megtiszteltél azzal, hogy elolvastad az írásomat!

T/Egyétek boldoggá magatokat és a világot!

Szeretettel,

a Nóra lány