Két hónap múlva elindulok egyedül az ismeretlenbe. Jobban mondva egy hátizsáknyi kalandvágy társaságában – fogalmam sincs, hogyan lesz.  Tudjátok, teret adok a spontaneitásnak. Vágyom a valami újra, az ismeretlenre. Arra, hogy teljesen kiessek a komfortzónám öleléséből, a megszokott kisvilágomból, ami egy ideje, oly unalmas számomra. Hoztam egy döntést, majd vettem egy repülőjegyet, a többi meg, majd jön magától.

Az elmúlt három hét során újabb élményutazáson jártam. Bejártam Cinque Terre-t, Genovát, Pisa-t, ahol ismételten találtam utcán elkószált puzzle-daravokat. Hisz tudjátok egy kirakó az életem. - azt hiszem ez még jobban megerősített abban, hogy elinduljak egy hátizsákkal a nagyvilágba. Hamarosan írok erről is élménybeszámolót.

Emlékszem, amikor még óvodás  kisleányzó voltam. Minden egyes nap rakatnyi játékkal a hátizsákomban mentem az óvodába.  Anya minden reggel megkérdezte, hogy miért viszek magammal ennyi játékot, hisz az óvoda polcai tele van jobbnál jobb játékokkal. Persze, én mindig zseniális érvekkel léptem elő, huncut mosollyal a számon. 

Valamennyi nap izgatottan vártam a délutánt és vele együtt a nagyszünetet. Egy darabig eljátszadoztam a pajtásaimmal, közben pedig a könyvem körül kattogott az agyam mutatója. Aztán eljött a várva várt pillanat, amikor Nóra úgy döntött, hogy ezzel a perccel együtt, lelép hátizsákkal a hátán – valahogy mindig rajtakapták csibész kisasszonyt, talán nem voltam eléggé szemfüles.

Ne értsetek félre imádtam a családomat, ahogyan most is, de ettől függetlenül nagyon erős késztetés éreztem. Tudjátok, amikor az ember belül érzi, hogy vágyik az ismeretlenre, a valami újra. Élt bennem egy kalandvágy; egy valóban merész vállalkozás iránti késztetés.  Folyton azt súgta, hogy szeretné megismerni a számára még oly ismeretlen világot. Aztán idővel rájöttem, hogy óvodából lelépni nem is olyan egyszerű, mint ahogyan azt hittem - úgy döntöttem, várok még pár évet a világgá menetellel. Addig is élvezem a családi kiruccanásokat, amiből akadt bőven.  

Elteltek az évek, és most itt állok a szobám közepén, és merengek körbe.  Hamarosan lezárul egy rég megszokott korszak az életemben, hogy érkezzen helyette egy sokkal izgalmasabb.

Egy hónap, és elhagyom a várost, Budapestet. A várost, ahol felnőttem; ahol megtanultam, egyedül boldogulni. A várost, amit szenvedéllyel szerettem. A várost, ami annyi rejtéllyel teli pillanattal lepett meg az évek során. Elhagyom a várost, ahol csodálatos embereket ismertem meg.  Összepakolok, és hátam mögött hagyom az itt átélt pillanatokat, amiket még élek nem feledek. –hiányozni fogsz!

Újabb elengedés.

A visszaemlékezés falai között állok. Öt és fél éve költöztem fel Budapestre, azzal a céllal, hogy rátaláljak önmagamra és a valódi álmaimra. Őszinte leszek, nem mondom, hogy könnyű volt eljutni oda, ahol most tartok, de megérte.  Sokan azt hiszik nekem csak megszületni volt nehéz. Folyton csak utazok, úgy tűnik, mintha nem csinálnék semmit. Távol áll tőlem, hogy Anya, Apa pénzéből váltsam valóra az álmaimat. Tízen-kilenc éves voltam, amikor felköltöztem Budapestre. Azóta mindent megteszek annak érdekében, hogy az álmaimat segítség nélkül érjek el. Eleinte fillérekből éltem. Folyton hazudtam Anyáéknak, hogy van pénzem.

 Az ember addig nem jön rá, hogy mi is a valódi élet, még nem engedi el a szüleinek a kezét – életem legjobb döntése volt.  Hisz hosszú út van mögöttem, de mindenért egyedül küzdöttem meg, úgy, hogy közben nem adtam el a lelkemet, nem használtam ki férfiakat, hogy jobb pozícióba kerüljek – pedig rengetegszer adódott rá lehetőség.

Mosolyogtam. Álmodtam. Harcoltam. Szerettem. Hittem. Reménykedtem. Inspiráltam. Küzdöttem. Belehaltam. Újjászülettem – éveken keresztül ment ez így. Mára már Főnixmadárrá változtam.

A legtöbb ember kávé nélkül nem tud otthonról elindulni –nekik a kávé jelenti az erőt, nekem az álmaim. A gondolata annak, hogy mindig él bennem egy álom, amit valóra szeretnék váltani. A legtöbb ember évekig, hónapokig gyűjt lakásra, új telefonra, kocsira, átlagos cikkekre, mert azt hiszik, ez jelenti az igazi boldogságot. Én azért dolgozok és gyűjtök, hogy utazgathassak, hogy még közelebb kerüljek önmagamhoz, az álmaimhoz. Minden számomra még idegen város motiválva hat rám, miközben rendíthetetlenül inspirál.

Eddigi éveim nagyrészt azzal telt, hogy egyfolytában választ kerestem ezernyi kérdésre – mára már ez kezd elhalványulni bennem. Hisz bármelyik fájdalmas időszakomra, ha visszatekintek –csak mosolygok rajta- hisz mára már világosan látom, hogy miért kellett úgy történnie.     

Mostanság elfolynak a napok, velük együtt szöknek meg a hetek; a hónapok elmúlásáról inkább ne is beszéljünk.  Azt hiszem, örök-múlásról van itt szó. Millióan kávét isznak reggelente, én nem kedvelem. Sokan azzal a szlogennel élnek, hogy: adjatok egy imádnivaló kávét, és én megváltom-, hódítom a világot. Őszinte leszek, utálom a kávét – na jó, olykor egy-egy kortyot elkortyolok. Egyébként nem iszom kávét, sőt még cigizni se cigizek, talán ez ciki? – egyáltalán nem. Műköröm? – menekülők előle. Műszempilla? – most komolyan? Rakassak műszempillát, hogy lusta legyen a tekintetem tőle, miközben dús, hosszú szempillám van amúgy is? ! Volt idő, amikor nekem is volt egy ideig, akkor még nagyon kerestem önmagam, és azt hittem, ezáltal szebb leszek. Aztán rájöttem idővel, hogy megöli, elrabolja a nők kisugárzását, az élő tekintetüket.

Megszökött éjszaka. Forgolódók hol jobbra, hol balra. Csicseregnek odakint a madarak. Hajnali négy óra van. Apa azt mondja, hogy állítólag a kis pacsirta napfelkeltekor szokott énekelni. Felrepül az ég felé, egy helyben repdess, és közben csodálatosan dalolászik a körülötte táncoló világnak. Azt mondják: imádkozik ilyenkor – kedves gesztus tőle. 

Tavasz van. Libabőr takaróval beburkolózva ülök kint a gongon, kezemben egy bögre kakaóval. Létezik, hogy egyik este elaludtam, és másnapra kizöldült a természet? ! – talán téli álmot aludtam a mackókkal, és átaludtam a természet újjászületését? !  - elképesztő.

Hamarosan fogom a hátizsákomat, és elindulok a világvégére. Hisz tudjátok a világ végén mindig jó! Röpke két hónap múlva felszáll a reggeli napfelkeltébe a gépem, és egyenesen átsuhan a múltam felett, hogy megérkezzek a jövőmbe. Egy hátizsák, néhány hasznos kütyü, és én – ja meg persze a kalandvágyam.

Hol fogok aludni? – majd elválik. Teljesül egy gyermekkori álmom? –naná! Egyedül megyek? - igen! Vannak kételyeim? - picit. 

Izgatottan várom, hogy megírhassam a legelső bejegyzésemet, valahol az Olasz riviéra partján, kezemben egy pohár borral.

Addig is  T/egyétek boldoggá a világot; magatokat!

Ölelés,

NaposVidámság