Elképesztő érzelmeket vált ki belőlem, ha az elmúlt napokra gondolok. Mostanában olyan érdekes, megmagyarázhatatlan gondolatok cikáznak bennem; körülöttem. Hamarosan lezárul egy fejezet az életemben,ami a hónapok múlásával mindennapjaim boldogítójává nőtte ki magát.

Az elmúlt napokban hatalmas űrt érzek. Igen, valóban űrt. Igazság szerint, olyan mintha egy létfontosságú szervemet kitépték volna belőlem. Boldognak kéne lennem. Ne értsetek félre, mert az vagyok, de a gondolata annak, hogy a történet, amit megírtam, véget ért, összetöri a szívemet.

Életem részévé vált ennek a könyvnek minden egyes mondata, eseménye. Egy könyv, ami tele van fordulattal, elgondolkodtató sorokkal, de ugyanakkor tele kalanddal, nevetéssel, utazással, boldogsággal.

Most pedig szeretnélek Titeket elkalauzolni Édeskönyvem rejtélyes világába, hogy betekintést nyerjetek egy-egy szösszenetnyi pillanatba.

*                                                                                      

Elmegy mellettem, a válla súrolja az enyémet. Alig érezhetően egymáshoz érünk, amitől a pulzusom nem ismerve határokat megugrik. A gondolataim kaotikus kavalkádja tombol bennem. - talán benne is. Láthatóan nem találunk szavakat. Nézünk egymásra némán. Van a közös tekintetünkben valami megmagyarázhatatlan.

*

Egy új élet kacagása tör felszínre bennem, körülöttem, miközben ismeretlen érzések cikáznak bennem.

Új ország; új város; új kultúrák, új mentalitásokkal. Talán ez teljesen természetes, hisz nem mindennapi pillanat, hogy az ember egy hátizsákkal elindul; lázadó érzelmeivel.

Érdekes érzés, ahogyan a 65 l-es túratáska hol jobbra, hol pedig balra húz. – na de mindegy is, én döntöttem így, meg amúgy is mindjárt feladom.  – vajon mennyi

időre leszek távol mindentől? – teszem fel magamnak a kérdést.  Egyre közelebb kerül az óramutató az indulásom időpontjához

*

Ülök a milánói dóm előtt. Hihetetlen, hogy már 98 napja, hogy úton vagyok a nagyvilágban. Egy röpke pillanatra visszaemlékszem a mögöttem lévő percekre. Róma egyenesen meghódított, Firenze válaszolt egy régi nagy kérdésemre. Pisa ferdetornyát, sajnos nem sikerült kiegyenesítenem.  Cinque Terre  5 falujának színes házai; sziklás izgalmai; és rejtélyes hullámai pedig egyszerűen elvarázsoltak. Genova San Lorenzo katedrálisa megmosolyogtatott. A régi, hangulatos legszebb negyede,a halászfalu: Boccadasse , pedig libabőrössé tett.   

*

Eljött a várva várt pillanat. Itt állok a bokrok között és várom, hogy erre járjon egy tehervonat. Elvileg 4:50kor fog ezen a szakaszon elsuhanni. Megnyugtató érzés, hogy nem vagyok egyedül. Mások is most lázadnak.

• Sziasztok! – szaladok oda hozzájuk.
• Te is arra készülsz, amire mi? – nevetve

válaszolnak.

• Szerintem igen. Ti csináltatok már ilyet vagy

nektek is ez lesz az első? – kacagok fel.

• Ez lesz az első. Gyerekkori álmunk, úgyhogy

gondoltuk, ha már hátizsákos túrán vagyunk, akkor kipróbáljuk ezt is..

 *

• Van estére ötleted, hogy mit csináljunk Lana? – mosolyogva teszi fel a kérdést.
•  Azt hiszem még nincs. Neked?
• Azt hiszem..van. Régóta szeretnék már elmenni egy ilyen helyre. Úgyhogy otthon kicsit utána néztem. Igazság szerint nagyon is felkeltette az érdeklődésemet. Elvileg a Colosseum környékén van. La Casetta a Monti a hely neve, és az egész be van futatva borostyánnal. Hallottál már róla?
• Megmondom őszintén, hogy még nem.
• Mivel nyerte el a tetszésedet?
• Há-á-t. Képzeld, péntekenként 8-9-ig sötét randi est van.
• Sötét randi? Mit is takar pontosan?- nevetve teszem fel a kérdést.
• Tudod, amikor csak egymás hangját halljátok

*

Merengek ki a kávézó ablakán. Dideregve táncol odakint a táj. Szikrázó fényjátékkal játszik a kezemen a beszűrődő napsugár. Lábujjhegyen lépked az érző természet, mely reszket a körülötte tomboló széltől.

Egy pillanatra megáll a szívem, lebénul minden idegsejtem. Ő az, és a barátnője. Elsétálnak előttem az utca túloldalán. Elsétál az életemből megint. Folynak a könnyeim a tehetetlenségem miatt.

•          Mindjárt jövök. Elmegyek mosdóba. – szólt hozzám váratlanul Jeff.
•          Rendben, menj csak. –válaszolok vissza zavarba jött hangon.

Nézem, amint előttem halad a visszapillantás. - mi járatban lehet ő Rómában? 

*

Űr van bennem. Tombol a lelkem. Körülnézek. Jeff már érkezik is vissza. Elmennek a kávézó kirakata előtt. Olyanok vagyunk, mint két idegen. – csak ne nézz vissza. Légyszi, ne nézz vissza. Majd azzal a lendülettel, ahogyan ez átfutott az elmém peremén, elhaladtak a kirakat előtt, és az utolsó pillanatot megragadva visszanézett.

*

’ A déli órákban hatalmas lángok lepték el Budapest egyik elhagyatott gyárépületét, ahová hatalmas tűzoltóosztag érkezett, perceken belül, a katasztrófa után. Miközben a tűzoltók, azért harcolnak, hogy megfékezzék a lángokat, tudomásunkra jutott, hogy négy rendőrnyomozó az épületben volt a robbantás idején, akik egy rejtélyes bombariadó miatt mentek ki a helyszínre. Egyenlőre, még nem tudni, hogy az akciócsoport hősei közül hányan sérültek meg, vagy vesztették életüket a nagy erejű robbantás miatt, de nagy erőkkel dolgoznak a tűzoltók azon, hogy utat törjenek maguknak.

*

•          Őszinte leszek. Egy pillanatra megszűntek az életjelei, de szerencsére sikerült stabilizálni az állapotát. Viszont megfigyelés alatt tartjuk emiatt egész éjjel.
•           Hogy érti azt, hogy egy pillanatra megszűntek az életjelei? – kérdezem összehúzott szemöldökkel.
•           Ezzel mit szeretne mondani? – szól közbe Claire is.
•           Hogy egy pillanatra a klinikai halál állapotában volt, de sikerült újjáélesztenünk.
•           Klinikai halál? Ez mit jelent, és hogy történhetett? – ülök le meghökkenve a folyosón levő székre.
•           Sajnos ez előfordulhat.
•           És a klinikai halál beállta járhat bármiféle következményekkel?
•           Sajnos igen. Lehetséges, hogy agykárosodást szenvedett, de ezt csak akkor tudhatjuk biztosra, ha felébred.

*

Elengedem a kezét, és némán elindulok hátrafelé. Megállok egy másodpercre. Nézzük egymást csendben. Látom képmásom a szemeiben. Lépek egyet. Ő kettőt. Lépek kettőt. Ő egyet. Nagyon közel van hozzám. - Megérintjük egymást? Mi lesz most? Emlékszik újra rám? Egymásra találunk, vagy ismét kilépünk egymás életéből?

  Nézem.  Ő is néz. Mozdulatlanul, pislogás nélkül táncolunk egymás szemében, és gondolataiban. Mi lesz most? Együtt? Mással?

 Hangjegyeken lépkedve sétálunk egymás felé a jövőnk dallamain, és közben suttogjuk egymás fülébe újra: a sziát.

Hamarosan érkezik!

ölelés,

Napos vidámság