étálunk a rakpart rejtélyes lépcsőfokain. Nézem, ahogyan táncol körülöttünk a nyugodt világ. Minden évben megfigyelem, hogy ezen a napon minden olyan más, olyan csendes.

Elkószált lelkek sétálnak velünk szembe. Tele vágyakkal, zokogó gondolatokkal, szerető szívvel. Keresnek egy érzést, valakit, de kicsodát?  Rohanó percek, nem tudom hová fut ennyire az idő, talán ő is időre megy?

 Átölel november ébredése. Újabb hónap indul szélnek az ismeretlenbe. Hallgatom a körülöttünk tomboló élővilág dudorászását. A madarak különböző csicsergését, mely feltárja lelkem titkát, beforrasztja összetört szívem puzzle darabjait. Fülelem csendben az indulatos, lázadó őszt, amint potyog a könnye a búcsútól. Újabb egy évet kell várnia, hogy ismét kiteljesedhessen, és megmutathassa rendkívüli színvilágát.

 Loholó külvilág, akik a végtelenbe élnek. Halántékukon lecsorduló könnycseppek, hirtelen emlékeket megragadva. Megállnak egy pillanatra, szemük lecsukódik, majd gondolnak egy elvesztett szerettükre, akit már nagyon rég nem láttak. - kiráz a hideg az érzéstől, ami bennem, bennük lüktet.

 Egyszer minden véget ér. Megöregszünk, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy egy hintaszékben ülve az életünkön tűnődünk. Megőszülünk az életünk leforgása alatt

zeretném, ha eljön az utolsó percem, amikor lefut majd lelki szemeim előtt az életem, akkor libabőrös legyen minden porcikám az emlékektől. Szeretnék mindent kipipálni a bakancslistámon.

Élni, kipróbálni, mindenhonnan leugrani, és közben szabaddá válni. Átélni, megélni, túlélni mindent, ami szembejön velem az utcán.  Bejárni a világot, és közben átölelni minden egyes percét. Minden országban- úgy, mint eddig- begyűjteni utcán elhagyott puzzle-darabokat.

 Szeretni, boldoggá tenni, majd szerelmesen meghalni. Tengerparton madarakkal együtt szállni. Térképeket bújni, hogy merre is forduljak a következő pillanatban. Szenvedéllyel írni.

 Terveket szőni, majd valósággá főzni. A lehetetlent lehetővé sütni. A láthatatlanból láthatót dagasztani, majd édes pillanatokkal beborítani. Piknikezni a világvégén, és közben önfeledten nevetni. Lakókocsival járni a világot, miközben tombol a zene, és imádjuk egymást. Adrenalindús életet élni, ahogyan átfut az általa megélt érzés minden porcikámon. Valódi érzésekkel élni. 

okan elveszettnek érzik ma magukat. Hiányérzet tajtékzik lelkükben. Virágokkal, mécsesekkel sietnek a temetőbe, hogy ezzel jelezzék, hogy ma is gondolnak a láthatatlan világ lakosaira. Ma fénypompába úszik minden sírkert.

 Az ember akkor mondhatja azt, hogy meggyógyult a lelke, ha egy történetet el tud mesélni úgy, hogy már nem sírja el magát. Az élet megy tovább, és még ha fáj is belül, hogy már nincs velünk a szerettünk, nekünk folytatnunk kell. Sosem tudhatjuk milyen jót talált ki számunkra a jövőnk. Hinnünk kell a sorsunkban és bíznunk benne, akkor is, amikor minden kilátástalannak tűnik. Fel kell állnunk a sokadik botlásunknál is, és küzdenünk tovább. Magunkért, az álmainkért, az elvesztett szeretteinkért.

Sokan, és beleértve engem is éveken keresztül mástól vártam a boldogságot, és megrémülve tapasztaltam, hogy az érzés, amit úgy várok, nem jön el. Ma már tudom a választ erre. - Nem másoktól kell várnunk, hanem magunktól. Sokszor csalódást kell okoznom másoknak, azért, hogy hű maradhassak önmagamhoz. Aki már rátalált önmagára, azt a későbbiekben lehetetlen irányítani, hisz tisztában van azzal, hogy mi is teszi boldoggá.

Ma néz fel egy az égre,

és csendesedj el egy percre. 

Gondolj valakire, akit nagyon szeretsz.

Öleld át a világot, miközben hallgatsz.

Az emlékeim peremének szélén lépkedek.

Körbenézek.   

Ma nyolc éve, hogy utoljára láttalak, bár velünk lennél még mindig.

Szeretlek.