Ülök.
Ülünk.
Várunk.
Várunk a váróterem székein ülve.
A nap sugarának halvány jele hol-hol felbukkan az arcunkon, melyet árnyék bújtat el fokozatosan nagyobb sűrűséggel. Remeg a lábam. Téren kívül vagyok most elkószálva.
Ver a szívem percről-perce jobban. Mosolygok előre. Próbálom elfojtani a fájdalmat, amit most érzek. Tudom, hogy nincs sok hátra. Érzem belül.
Hamarosan kész lesznek a leletek, és elkészül minden eredményem, és megtudom, hogy mi okozza a sok szédülést, hányingert, erőtlenséget. Különböző vizsgálatokon jártam mostanság. Éreztem, hallottam a lelkem dallamát, hogy ez annak lesz az előjele, amire gondolok már hónapok óta. Elhatároztam magam, hogy utána járok, hogy mi okozhatja a rosszulléteimet. Nyilván egy hosszadalmasabb, több lépcsőfokból álló folyamat vette nálam kezdetét, de a végére akartam már járni.
Voltam CT vizsgálaton, mely a röntgensugarak és a modern gépek segítségével egy kétdimenziós, részletes felvételt készített az agyamról. A kontrasztanyag segítségével, még intenzívebben láthatóvá válik a daganat jelei, ha valóban arról van szó.
MR vizsgálaton is voltam.
Próbálják kideríteni, hogy mi okozhatja ezt a rengeteg, napról-napra egyre gyakrabban előbújó rosszullétet.
Nem tudja senki, hogy orvoshoz járok.
Fokozatosan egyre sűrűbben, és érdekesebben fájt a fejem, melyet hányinger, émelygés ölelt át. Egyre sűrűbb volt, hogy egyik pillanatról a másikra, elkezdtem hányni. Olyan volt, mint amikor derült égből érkezik a villámcsapás.
Ülök, ölembe hajtott fejjel, lógatom lefelé a kezeimet.
Egyre izgatottabb vagyok. El kezdek járkálni. A négyzetrácsos kőnek a kontúrjait követve. Visszaidéztem a gyermekkoromban játszottakat, amikor nem szabadott a vonaláról letérni, mert akkor kiestél.
Tudom, hogy a várt eredmény a földbe fog ismét döngölni. Érzem, hogy nagyon szomorú, megrázó híreket fog velem közölni a neurológusom. Mindent el fogok fogadni.
Hallom, ahogyan lépked felénk az orvos. Felnézek. Ő pedig beinvitál minket az irodájába.
Néz ránk. Látszik rajta, hogy nem is tudja, hol kezdje.
Én pedig csak annyit mondtam a látvány után:
- Mire számíthatok? Ne kíméljen.
Elkezdte a mondókáját és már rég rosszul indult, amikor azt mondta, hogy most erősnek kell lennünk.
Egy rosszindulatú daganatot találtak, mely másodlagos agydaganat, mely a szervezetem más területein kialakuló daganatok agyi áttéte. A különböző vizsgálatok alapján kiderült, hogy nagyon súlyos már a helyzet. Megmutatta a vizsgálatok eredményét. Olyan volt a látvány, mintha rengeteg apró kis lepke repdesne szanaszét a testemben, melyek apró szilánkokká törnek fokozatosan mindenhol.
Megfogta a mellettem ülő barátom a kezemet az asztal alatt. Ahogyan hozzám ért, éreztem, hogy remegett mindene neki is, pont úgy, mint ahogyan nekem is. Elkezdett folyni a könnyünk mindkettőnknek. Néztünk egymásra.
Feltettem magamban a kérdést, amit az ember ilyen pillanatokban legelőször gondol.
- Miért?
Azt mondta az orvosom, hogy kevés időm maradt, de vegyem úgy, hogy még egy évet kaptam a sorstól, hogy minden álmomból valóságot alkossak. Annyira sajnálja, és hogy az agyamban rendellenesen növő szövetszaporulatok már nagyon erősek, és túl méretesek, ahhoz, hogy bármi esélyem is legyen a túlélésre. A műtét sem segít már, meg nagyon kockázatos. Hisz a műtét során megpróbálják eltávolítani a daganatot a lehető legnagyobb csodával. Úgy, hogy közben legkisebb mértékben károsodjon az egészséges szövetek. Ezáltal kimaradok a sugárkezelés és a kemoterápia pillanatainak a megismeréséből is. Hisz ezt a műtét után szokták alkalmazni, a visszamaradt sejtek és a műtétileg nem kezelhető daganatok elpusztítása érdekében.
Felvilágosított arról is, hogy a méretét, elhelyezkedését figyelembe véve a tünetei nagyon fájóak lesznek a lelkemnek, testemnek, minden porcikámnak.
Arra kért, hogy folytassam az írást, és maradjak ugyanaz a leányzó, aki most vagyok, próbáljak majd felülkerekedni a fájdalmakon, és váltsam a világot az elkövetkező időszakokban is.
Ültem a székben. Néztem rá. Folyt a könnyem. Leperget előttem az a sok képkocka, amit meg akartam élni életem során. Fájt, hogy maximum egy évem van arra, hogy ezekből valóságot alakítsak. Olyan erőt kezdtem el érezni, hogy az leírhatatlan, kimondhatatlan.
Elkezdtem tűnődni.
Mennyi mindent szeretnék. Mennyi mindenre vágytam. Mennyi álmom, tervem van, ami most, ebben a pillanatban széthullott apró puzzle darabokká, de mégse mind. Legyen egy hetem, egy hónapom, vagy valóban egy évem, egyet biztosra tudok, hogy alkotni fogok ugyanúgy. Mindent megteszek, ami a pillanatnyi erőmből ered majd.
Mosolyogva néztem oldalra, láttam a kedvesem szemébe a fájdalmat, a dühöt, amit érzett, de ugyanakkor a reményt is. Megcsókolt, és nagyon-nagyon szorosan húzott magához.
- Szeretlek, a szó minden betűjével átölelve – suttogta a fülembe.
A szívünk, ha eddig nem is, de most biztosan eggyé vált. Ordítani tudtunk volna, de nyilván tisztába voltunk azzal, hogy ennek nincs itt a helye.
.
.
Kiléptünk a kórházból. Elsétáltunk az autóhoz. Kinyitotta az ajtót, úgy, mint ahogyan eddig is mindig tette. Bekapcsolta a kedvenc számunkat, amit éppen most is hallgatok, miközben ezeket a sorokat írom, Nektek, kedves olvasóim. Mentünk a napnyugta irányába, lehúzott tetővel, szárnyaló dallamokkal. Imádom a látványát, imádom a boldogságot, amit érzünk, ha együtt vagyunk. Repdesi a hajamat a szél. Minden olyan szabad körülöttünk. Már nem érdekel semmi, senki. Csak Ő és én. És a közös perceink. Ha minden jól megy, akkor még van 365napunk, 8760 óránk, 525600 percünk, hogy együtt legyünk.
Hazamentünk. Kiültem a tornácra, mellém ült. Felmondott a munkahelyén. Velem akar lenni mindig.
Hogy közöljem a szeretteimmel a hírt?!
Hogy?
Ültünk egymás mellett. Egymásnak dőlve. Utálom az érzelmes pillanatokat.
Kimentük a vízpartra. A homokba rohanva élveztük a közös pillanatot, ami ki tudja meddig tart, hisz az egy év lehet kevesebb, de akár még több is. Fogjuk egymás kezét és sétálunk a parton, a naplemente társaságában. Fura érzés, amikor tudod, hogy a visszaszámlálás elindult a testedben, és nagyon kevés időd van arra, hogy mindent megalkoss, amit szeretnél. Körülvesznek a vágyaidnak érzelmei, amiből valóságot akarsz formálni, és ebből lehet sok a ködbe fog veszni. Hisz nem lesz rá időd.
Telik az idő.
Fokozatosan törnek elő látás zavarok is, egyre többször látok homályosan, melyet a kettős látás beköszöntése követ egyre sűrűbben. Felbukkan olykor a végtag gyengeségek halvány jele is már, amit zsibbadás követ esténként. Egyre többször veszem észre a beszédzavart is. A viselkedés megváltozás is ennek a jele. Rám törnek az epilepsziás rosszullétek is reggelente, a városban, esténként. Nem tudjuk megszokni. Ez olyan, amit lehetetlen. Endokrin zavarok is előtörnek, melyek a mindennapjaim főszereplőjévé válnak, a koncentráció- és memóriazavar pillanataiban.
Szeretem. Nevetünk. Kirándulunk. Írok. Írunk. Piknikezünk. Újabb epilepsziás rohamok. Rosszullét. Jól vagyok. Ölelem. Szeretem. Ő is szeret. Telnek a napok. Írok. Családozunk. Kacagunk. Szerelmeskedünk. Együtt vagyunk. Reggelizünk. Alkotunk. Varrok. Rajzolok. Tervezek.
Megígérte, hogy minden tervem napvilágot fog látni.
Táncolunk. Borozunk. Nem érdekel semmi. Napkelte. Napnyugta. Imádom. Mezőn futunk. Utazunk. Autózunk. Szeretjük egymást. Váltjuk a világot. Főzünk. Sütünk. Múzeum. Filmezés. Rohamkitörés. Egyedül akarok lenni. Írok. Alkotok. Szeretem.
Létrehoztam az alapítványt, amit már olyan régóta szeretnék, az én hőseim névvel.
Adományozunk. Tárgyalunk. Rosszullét. Hányinger. Rohamok. Nem akarom, hogy lásson. Telnek az órák, a napok. Állunk a vízparton. Összeér a vállunk. Felvesz a karjaiba. Átölelem. Szeretem. Nagyon szeretem. Nem akar elengedni.
Csörög az óra. Reggel van. Folyik a könnyem. Nem térek magamhoz, az álmom láttán. Alig akarom elhinni, hogy ez csak egy álom volt. Libabőrös minden egyes porcikám.
Az érzés, ami átölel fantasztikus.
Megijedtem.
Sokáig akarok élni.
Újból szerelmes akarok lenni.
Mi ennek a monDanivalója?
Miért álmodtam ezt.
Majd újabb mély álomba merültem.
Mindenki gondoljon bele abba, hogy bármelyik nap megélhet egy ilyen pillanatot. Nagyon fontos, hogy mindig mindent mondjunk ki, amit érzünk, mert ha egyszer eljön az utolsó perc, akkor vége, vége mindennek.
Köszönöm, hogy ma is velem tartottatok.
A csillagaink most is Velünk vannak!
Mit hoz a jövő? jövőm? jövőD? az olvasóim jövője?
Ez mind a jövő dallamainak akkordjai!
Várom szeretettel és őszinte mosollyal!
Addig is legyetek jók és váltsátok a világot. Hisz, aki az életben változást akar, annak önmagának is változtatnia kell bizonyos élethelyzetekben.
Köszönöm, hogy vagytok!