Sokszor mi emberek belekerülünk váratlanul egy örvényre emlékeztető élethelyzetbe. Keringünk körbe- körbe, mintha a mosógép dobjába rekedtünk volna, ahonnan nincs menekvés.  A szívünknek és az eszünknek sorszerű játéka marcangol szét bennünket nap, mint nap. Nem tudunk dönteni. Merengünk, hogy vajon melyik út lenne a helyesebb, melyiktől lennénk boldogabbak, de közben félünk a biztosat elengedni. Félünk attól, ha elengedjük, akkor a csend magányában találjuk magunkat. Eltöprengünk azon, hogy jobban vágyunk a változásra, mint hogy maradjunk, vagy éppen az ellenkezőjén. De sokkal jobban félünk az ismeretlentől, mint a távozástól. Van erre megoldás? Vajon, melyik visz a boldogságunkhoz közelebb, ha szemünkkel látunk és szívünkkel érzünk, vagy, ha szemünkkel érzünk és szívünkkel látunk? Egyszerre menni és maradni is? Lehetséges ez egyáltalán? Te is nagyon jól tudod, hogy ez képtelenség. Lehetetlen, hogy egyszerre legyél itt is, meg ott is. Tudod már a választ, ami odabent rejlik legbelül? Hisz a szíved mélyén tudod, hogy valójában mit szeretnél. Merülj el az érzéseid világában, és halld meg suttogó érzelmeidet. Légy végre bátor, kockáztass! Ne ess bele Te is a mai divatnak a ketrecébe, mely a társas magány elnevezést uralja.

Sajnos, napjainkban eléggé közkedvelt életformává vált a társas magány kapcsolatstátusz. Biztosan sokan magukra ismernek, ha ezt a megnevezést látják kószálni valamerre, bár a nagy többségünk szerintem észre se akarja venni, hogy ő saját maga is ilyen helyzetben él napról – napra, évről – évre.

Bolyongunk utcáról – utcára, remélve, hogy megleljük a saját utunkat és helyünket, de egyre messzebb kerülünk önmagunktól. Tényleg nem érted miért? Szerinted megtalálhatod önmagad, úgy, hogy egy olyan kapcsolatban élsz, ami nem tesz boldoggá, ami csak azért „él” még mindig, mert Te gyáva vagy lépni az ismeretlen felé. Évről- évre egyre jobban eltávolodsz önmagadtól és az álmaidtól. Mond, nem zavar?

 Inkább szenvedsz a meglévő, tönkrement kapcsolatodban ’magányosan’, minthogy továbblépj remélve, hogy szembe jön a boldogságod, vagy ha nem, akkor egyedül folytasd az utat, és találkozzál végre önmagaddal. A társas magány kapcsolatodban is úgymond egyedül élsz, ha jobban belegondolunk. Annyi különbséggel, hogy nem egyedül kelsz és fekszel, és nem vagy egyedül otthon, amikor megiszod a kvdat a reggeli újság olvasása közben. 

Félsz? Vegyél egy kutyát.

 Élsz valakivel, aki ott van melletted nap, mint nap, mégis amikor lefekszel, a magány érzése tör Rád, hisz teljesen eltávolodtatok már egymástól, és csak megszokásból vagytok együtt.

 Ott fekszik melletted valaki, aki már nem boldogít, aki iránt már nem érzel semmit. A perceitek közösek, de a gondolataitok és érzéseitek már rég külön utakon fetrengenek a kíntól, mert már vágyna valami újra, de Te megakadályozod, mert félsz a Valami Újtól. Inkább őrlöd magad minden egyes nap, mondván, hogy hátha visszajön az érzés, ami már rég elveszett, megszökött, vagy ami lehet soha nem is létezett. Ülsz az ágy szélén esténként, amikor már elaludt a melletted fekvő magány. Merengsz azon, hogy tudnád átbillenteni kedélyállapotodat a boldogság irányába? ! Ülsz. Mellkasodhoz felhúzott lábbal, összegubózva, sírsz, mert olyan kilátástalannak látod a helyzeted. Pedig egyetlen egy bátor lépés a kulcsa, hogy kikecmeregj ebből a zord magányból, ami nap, mint nap átölelve, húz a mélybe.

A megszokás. Szörnyű lehet ennek a szónak élni, olyan messze áll tőlem. Úgy érzem, soha nem tudnám magamra erőltetni.

Napról – napra egyre több minden kezd napi rutinoddá válni a kapcsolatodban is. Már nem érzed, hogy tenned kéne az ügy érdekében bármit is, hogy az ellaposodást megakadályozd, mert már nem érzed azt, hogy megérné, vagy, hogy akarnál-e időt szánni a fellendítésre a közös jövőtök érdekébe, mert már nem érzed közösnek. Aztán egyszer eljutsz már odáig, hogy minden mozzanata idegesít, a hangjától hidegrázásod van, és arról az érzésről ne is beszéljünk, ami akkor zajong benned, ha hozzád ér, vagy amikor le kell feküdnöd vele. Azzal, akitől undorodsz már lassan. Megjátszol és eltűrsz mindent, mert nem akarsz egyedülálló lenni, nem akarsz a világ tengerének kelős közepébe csöppeni, ahol a hullámok ki tudja merre sodornak. ’Okos’ vagy mondhatom. Gyerünk, csináld még, tedd tönkre magad, ölj ki magadból minden földi jóérzést. Hajrá, de aztán ne keseregj, ha egyszer arra ébredsz, hogy nem bírod tovább, nem akarsz élni, utálod magad, nem tudod ki vagy, hánynod kell az élettől. Persze, hogy ezt érzed. Kaját sem eszünk meg úgy, hogy nem ízlik, vagy nem esik jól. Ez olyan, mint amikor édesre vágysz, de csak keserű étel van a hűtődben és nagyon éhes vagy, de pont ünnepnap van, vagy éppen a boltosok sztrájkolnak, így nincs más választásod, marad a keserű íz világa, hisz már valamit nagyon ennél.  

Még rosszabb az a szituáció, amikor szeretsz valakit, de nem lehetsz valamilyen oknál fogva Vele. Azzal, akivel minden megélt percedet szeretnéd együtt tölteni. Lehet a múltban nem voltál elég bátor, hogy felvállald az érzéseidet, miközben a másik fél is hasonlóan érzett irántad, vagy pont egy viszonzatlan szerelem falai közé kerültél, vagy éppen mindketten egy ilyen társas magány kapcsolati státusz szereplői vagytok, és féltek kilépni belőle. Vagy esetleg kezetek - lábatok meg van kötve, mert összetart benneteket egy- két gyerek, a ház vagy esetleg a közkedvelt hitel.

Elválaszthat benneteket akár a távolság is, de én úgy gondolom, ha két ember szereti egymást, akkor ez nem lehet akadály a kiteljesedéshez.

 Elválaszthat benneteket az élethez való hozzáállásotok is, vagy a különböző szemléletmódotok.

Akár az is, hogy nem tudtok megegyezni, nem tudtok kompromisszumokat kötni, nem közös az élethez való hozzáállásotok.

Na de gyerekek, ha ilyen gyorsan feladná, megfutamodna az első akadály gördülésénél mindenki, akkor nem lennének igazi kapcsolatok.

Ha szeretsz valakit, akkor tegyél meg érte mindent, aztán úgyis elválik az évek során, hogy van-e esély a közös jövőtökre vagy sem. . Nem szabad, hogy bármi is kimondatlan maradjon. Ezzel elszalasztanánk annak lehetőségét, hogy elmondjuk egymásnak, hogy mennyire is hálásak vagyunk a másiknak, mennyire nagyon szeretjük. Ki kell mondanunk mindig mindent, hogy mennyire eszméletlen fontos a számunkra. Olyan nagyon fontos kimon’dani az érzéseinket, amíg lehet, mert ha vége van, akkor nincs többé, vége mindennek. Hisz tudjuk nagyon jól, hogy az élet egy rejtélyekkel teli társasjáték és bármelyik perc, bármit hozhat. Akármelyik nap hozhat meglepetést, távozást, amitől hirtelen rádöbbenünk, hogy az érzéseink kimondatlan szavak összessége. Majd utána örökké, azon fogunk töprengni, hogy miért nem mondtuk el, amíg lehetett..... Ezért próbáljuk meg mindig, minden érzésünket kimutatni, mert nem tudhatjuk, mikor van az utolsó nap. Csaljunk mosolyt az arcára, szeressük szívből feltételek nélkül, adjunk erőt lelkének, küldjünk vidámságot a mindennapjaiba, hogy érezze, mennyire határtalanul szeretjük Őt!

Minden nap, ad Neked egy új esélyt, új lehetőséget a változásra. Merj változtatni, merj lépni, merj boldognak lenni!

Engedd el a társas magány kapcsolatodat és fogd meg a kezét a Valami Újnak, addig még nem késő.

A legeNDák mindig arról voltak híresek, hogy bátrak voltak és mertek boldog életet élni.

Gyere holnap!