Tudtad, hogy valójában, tényleg szerelmes vagyok belé(D)?

Ülök a csillagos éj alatt. Bolyongnak az idegenben a gondolataim, elmém peremén. Azt hiszem, most a régi valóságnak össze kell omlania, ahhoz, hogy valami új vehesse kezdetét. Talán azért kaptam ezt az életutat, mert elég erős vagyok, hogy megéljem minden egyes akadályokkal teli percét? ! Lehet.  Sokszor azt hisszük, hogy a lélegzetvételek számától függ az életünk, pedig nem. Valójában azok a legszebb percek, amikor valami olyan történik velünk, hogy még a lélegzetünk is eláll a látványtól. Az ilyen típusú pillanatok megélése rajtunk múlik, tőlünk függ, hogy megéljük-e a pillanatokat, amik körülvesznek vagy hagyjuk veszni néhány ócska emlék miatt.

rá(D) gondolok. Most is, úgy, mint minden egyes nap.  Az élet most távolságtartásra int engem, és Téged is. Ádáz csatát kell vívnom most az idővel és a türelemmel, de legyen, jöjjön csak, aminek jönnie kell. Szeretek játszani. Nézem az eget. A szemeim, a gondolataim élik a felfedezőútjukat, ami olyan ismeretlenül hív egy új világba, ahol most nem vagy ott. Elfogadom. Mosolygok, de most másképpen, mint ahogyan szoktam. Mosolyom mögött valami újszerű figyelhető meg. Érzem. Elmerengek. Visszatérő emlékpillanatok sokasága veszi nálam kezdetét. Annyira szeretlek tégeD.  igen, tégeD! Ezek a pillanatok mindig olyan szépek. Átölel a nyugalom, a csend ciripelő zaja, én vagyok és az éj, a gondolataimmal. Olyan felemelő érzést nyújt. Tényleg jó elidőzni benne. Egy érzés, melyet mosolyogva fogadok minden egyes alkalommal. Szabad utat nyújt, megszűnik a külvilágom, ahová talán soha többé nem akarok visszatérni, de tulajdonképpen még visszapillantani sem. Egy gondolatnyi pillanattal később megjelenik bennem a kíváncsiság érzete. Átlépek ennek az érzésvilágnak a küszöbén és betekintést nyerek. Nagyon tetszik, ami fogad. Szeretek átlépni a képzeletbeli dimenziómba. Minden olyan szabad. Abban a néhány röpke pillanatban még ott vagyok, addig ismét veleD vagyok. Élvezem a látványoD, attól mindig megnyugszok. Élvezem, hallgatom minden egyes mámorító képkockáját. A hiányoD sok mindenre rádöbbentett.

Ahelyett, hogy minden reggel úgy ébredtem volna, hogy mosollyal az arcomon kitekintettem volna a nagyvilágba és hálát adtam volna, hogy életem része vagy, elkezdtem keresgélni, azon töprengni, hogy mit akarok most, akarom-e ezt? ! Mi kell a teljes boldogságomhoz? ! Úgyhogy keresgéltem, és keresgéltem, és folyton arra gondoltam, hogy vajon merre lelhetném meg azt a hiányzó puzzle darabot, amivel az űrt, ami bennem él betölthetném.  Nem kaptam választ rá, semmi sem használt, és az ok, hogy nem kaptam rá választ, az, hogy az űr, amit annyira nagyon szerettem volna betölteni, már rég be volt töltve, csak elfelejtettem, megfeledkeztem róla a nagy keresgélések közepette. A hiányoD eszmélt rá arra, hogy a boldogságom utolsó puzzle darabját, amit annyira kerestem már rég megkaptam. tége(D)!   

Fekszek. Merengek az elszalasztott lehetőségek miatt, kicsit kesergek, lógatom az orrom, de tudom, hogy így kell lenni, mert tudom, hogy lesz újabb lehetőségem. Egyszer csak ott leszel mellettem egyik pillanatról a másikra, alig karnyújtásnyira. Az újabb alkalom, amikor mindent helyrehozhatok.  Hiszek a csoDákban, melyek bármelyik pillanatban, a legváratlanabb helyzetekben is megtalálnak. Egy röpke pillanat alatt az életem részévé fogsz válni, amikor már azt fogom hinni, hogy a világom darabokra hullik a hiányoDtól. Egymás örömforrásává fogunk válni.

Elgondolkodtatóan érdekes az érzés, amikor az ember ráeszmél, hogy bármit megadna: azért az emberért, aki nem rég még …. Egyetlen percért, hogy elmondhassa szemeibe nézve nagy mosollyal: Kellesz! csak Te ! ha hallhatná az imá ’Dni’ v ’a’ ló hangját, ha láthatná megawattos döglesztő mosolyát. Kissé lehet, elcsépeltnek hangzik, de miért csak akkor jövünk rá, hogy eszméletlenül fontos az életünknek a másik, amikor már kilépet az életünkből? ! Amikor már más suttogja a fülébe: szeretlek! kellesz’.  Miért? Talán, azért, hogy utána tényleg átélhessük Vele a csoDát?

Felteszek mindent egy lapra, mert sokkal többet nyerhetek így, mint amennyit veszíthetek. Inkább leszek bátor, mint hogy a félelemtől, szét nem nézve rohanjak más és más karjába, keresve önmagamat és a boldogságot, miközben tudom, hogy nekem Te vagy az.

Ragyog az ég a milliónyi, szemet kápráztató csillagtól.

Beletúrnék a hajaDba, átölelnélek. Szeretném látni szemeD csillogását, amikor ráD nézek, hallani suttogó szavaiD, amitől mindig libabőrös lesz minDen porcikám. Érezni, amikor remegsz, ha hozzáD érek, mert minden alkalommal, így éleD meg az érintésem. Hallgatni szívemhez közelálló, átölelő szavaiD. A tökéletes szerelem a pillanatban rejlik, amikor a szerelem minden egyes puzzle darabja lebeg a térben, ahol bátran elveszíthetjük önmagunkat, és elhagyhatjuk a külvilágot. Annyira nagyon szeretlek. Mégis minden alkalommal, amikor veleD voltam, igyekeztem távolságot tartani minden olyan élethelyzettől, ami érzelmi alapon működik. Saját magam nyújtottam kezet az önmarcangoló, önpusztító életmódnak agyam egyik elfeledett zugából. Ösztönösen elnyomott érzelmek keringtek körülöttem. Sajnálom! de nem bánom! Fiatalok vagyunk még! és bohók. Kergetjük az élet nyújtotta kalandokat, mert még élni akarunk, de egy napon, amikor mindketten megérünk rá, egymásra fogunk találni újra. Látom a pillanatot, amikor meglátjuk egymást újra. Lopva pillantgatva egymásra. Egy új, ismeretlen érzés fog megszállni. A külvilág pedig megszűnik, majd létezni számunkra. Hangjegyeken lépkedve sétálunk, majd egymáshoz, és suttogjuk egymás fülébe újra a:  sziát.