Egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá(D). Eleinte azt gondoltam, hogy csak az egóm képzeletei játszanak velem, de a közeli emlékképek pofátlanul, határt nem ismerve törtek utat az elmémben. Úgy érzem minden egyes nap, hogy Bármit, bármi tőlem telhetőt megtennék, hogy lássalak, ha még csak egy pillantásra is. Zsigereimben érzem a múltba veszett összes emlékképeinket, ahol némaságba vesztek a hangok, a gondolatok, az érzelmek. Az érzéseim csak ténferegnek mindenfelé, céltalanul róják a gondolataim utcáit.  Elveszett bennem most a jelen’em’, nem vagyok itt, hanem egy nem is olyan régen megélt ’távoli’ múltban. Az élet által odavetett boldogság köddé vált, majd homályba veszett a saját valóságában. Az idő, mely éppen körülölelt, hirtelen eltűnt, és fogalmam sincs, hogy vajon mennyi szökött meg belőle. Szívemből előbújó mosoly kíséretében felidéztem néhány feledhetetlen emlékünket, amit már oly rég próbálok lelkem mélyébe elsüllyeszteni. Elrugaszkodok a valóságtól, ilyenkor olyan felszabadultnak érzem magam.  Örömujjongások törnek ki belőlem általuk. Beleordítok a világ szívébe: Élek! Szeretlek! Az élet lüktető, szikrázó örömpercei ezek, zakatol a szívemnek minden egyes puzzle darabja. Eltűnődtem a ’szabadperceimen’. Elképzelni sem tudom, hogy lehetne e még fokozni a hangulatomat, de ami a képzeletemben fogad bennünket ilyenkor, az minden álmot, minden tapasztalatot, mindent, amit tudtam, hittem a szabadság, szeretet érzéséről, a boldogság pillanatairól felülmúl. Elgondolkoztam az eddigi éveken, amikor először találkoztunk valamiért nem válhatott teljes mértékben valósággá az érzelmeink, aztán….

 Elkalandozok…

Megfogtuk egymás kezét, de nem a gondolatainkat, majd a fűbe dőlve, hátunkra fordulva, csendben néztük az oly opálos, szikrázó, a színskála minden színével játszó égboltot. Egy képtelen hang vette kezdetét akkor és ott. Eszünkbe sem jutott ezt a valóságot átformálni. Ez volt a néhány órás boldogságunk. Különös gondolatok suhantak át, zakatolva a fejemben a szerelemről, róla(D). Tartson ez egy napig, akár egy örökkévalóságig, Te mindig a minDenem leszel, a világom, a levegŐm. És igen tisztába vagyok az előbb említett szavak jelentésével, hisz én nem divatból használom, nem kirakati elemként.  Mindig úgy tekintek az időre, hogy hol idegölően, a türelmünkkel játszva, lassan telik vagy valamilyen megmagyarázhatatlan okból, amikor szeretnénk, hogy megálljon, akkor rohan előre, utat nem ismerve.  Fekszünk egymás mellett, mosolyogva egymásra, kéz a kézbe. Szeme(D)ben megannyi gondolattal nézel rám. Végleg szabadjára engedek minDent, ami bennem él. A szavakat, melyek évek óta szobafogságba ülnek bennem. Kitörtek, ujjongva mozdulnak mindenfelé, ettől a pillanattól tényleg, igazából szabad vagyok. A már múltba veszett emlékek, amikről azt hittük le kell mondanunk, most újra felszínre törnek. Vajon most, hogyan lesz tovább? Megmaradunk egymás emléktárában és ennyi volt? vagy, ahogyan az elmúlt 5év során játszott velünk a sors, ugyanúgy folytatódik, majd most is tovább?

Nézünk egymás szemébe semmit sem tudva a jövőről, elveszve a pillanatban. Remegünk egymástól, majd egymáshoz bújunk és búcsút veszünk a perceinktől.